A gonoszfőnök dramaturgia keveredik a zord-mester-és-a-naiv-tanítvány-történetsémájával David Frankel trendi, szórakoztató - és a hétvégi felhőtlen szórakozáshoz megfelelően üres vígjátékában.
Az elviselhetetlen karakter most Meryl Streep, azaz Miranda Priestley, a Runway című New Yorki- divatmagazin hírhedt szerkesztője (a Vogue magazin ma is praktizáló főszerkesztőjéről, Anne Wintourról mintázta az eredeti regény írója, Lauren Weisberger) a naiva pedig Anne Hathaway, szerepe szerint Andy, a sikkes gyakornoklány, akinek sejtelme sincs, mekkora kegy bekerülni a Runway berkeibe. És hogy micsoda előrelépés egy divatújságírónak, ha Miranda Priestley reggelente az ő asztalára csapja le flegmán kabátját-táskáját.
Szóval Andynek fogalma sincs, sőt, első körben még a sikk fogalmáról is van mit tanulnia. Valami irracionális szerencse folytán azonban, szerencsétlen gombolós kardigánjai ellenére, Andy marad. A kardigán persze megy - így a rút kiskacsa-történet fővonalát is nyomon követhetjük a lány gyors átváltozása által. Különösen a divatőrültek tobzódhatnak a film jelentős részét - kb egyharmadát - kitöltő hevenyészett cselekményvázba bújtatott divatbemutatón (ám azt már nem ígérhetem, hogy a 2006-os tavasz trendjei után két év múlva is ugyanolyan rajongással nézhetik meg századszor is a filmet, hiszen elsősorban az aktuális trendek jelmez-használatára koncentrál, s lelkes női nézőit sokkal kevésbé látja el örök érvényű divattanácsokkal).
Igazi 2006-os film tehát Az ördög Pradát visel, friss, de nem különösebben innovatív, mai, de nem örök darab. Hollywoodi tanmese a sikerről és az ezzel szembehelyezett emberi értékekről. Nincs egy pillanata sem, amellyel meglepne bennünket, de valami miatt csakazértis "nézeti" magát.
Ami miatt kötelező film, az nem titok: Meryl Streep maga. Minden idők egyik legnagyobb színésznője ugyanis úgy oldja meg - amúgy a legközhelyesebb sablonokra épülő és szintúgy csak ezek segítségével elmondható - feladatát, hogy Miranda, a szörnyellásra tupírozott főnök-boszorka még ebben az egyszerű, kiszámítható kis történetben is élni kezd. Részemről az első pillanattól a film végéig azon tűnődtem, vajon ki is az az ismerőseim közül, akire a megtévesztésig hasonlít a karakter. Pedig a színésznő elmondása szerint nem mintázta senkiről a főnökasszony figuráját, csak "beleérezte" magát, olyannyira, hogy tudom, nem vagyok egyedül az érzéssel: Streep mindannyiunk életének Mirandáját alkotta meg úgy, hogy nem a gonoszfőnök sztereotípiájának felel meg, hanem egy konkrét személy lesz, talán sokunk számára...
