Fekete komédia. Olyan filmet, mely az inkább szomorúságot, vagy komolyságot kiváltó eseményeket tekinti humorforrásnak. Általában a halált vagy emberi szenvedést. Sokan próbálkoznak vele, de ritkán sikerül jól megoldani a feladatot.
Nem egyszerű ugyanis úgy megnevettetni a néző, hogy közben ne felejtsük el, a vicc tárgya legkevésbé sem nevetséges. Van, hogy egyszerűen nem nevetünk, máskor ízléstelennek tartjuk az efféle humort. És van, amikor megfelelően keverve a komolyságot és a (az abszurd) komikumot, tökéletesen szórakoztató elegyet kapunk. Most ez történt.
Esküszöm, lassan kezdek rászokni a skandináv filmekre. Nincs semmi különösebb elkötelezettség bennem, csak tetszik, amit csinálnak. Talán nem találják fel a filmkészítés spanyol viaszát, de értenek a filmkészítéshez annyira, hogy a saját szájízükre forgassák le a mások által kimunkált zsánereket. Az eltűnés sorrendjében tulajdonképpen egy szimpla bosszúfilm, némi Guy Richie-vel és sok hóval. És sok jó alakítással. A történet faékegyszerűséggel indul. Nils (Stellan Skarsgard), a becsületes hóeltakarítómunkás lesz a kisvárosban az "Év Embere". Egyszerű, becsületes fickó, aki pont olyan szürke, mint egy hétfő reggel az irodában. Ám fia drogügyletbe keveredik, és ezért az életével fizet. Nils azonban látva a rendőrség semmittevését, az északiak makacsságával kezd magánnyomozásba.
Skarsgard van olyan öreg és kemény, mint Neeson. Ő sem ismer sem embert, sem istent, végig megy a maga választotta úton. Ő ugyan nem ex-CIA ügynök, csak egy nehézgépkezelő, no de annak kemény, mint a fagyott hó. Ahogy egyre inkább halad előre, megismerhetjük a városi drogbárót, Bárót (Pal Sverre Hagen), aki egészséges életet él, elektromos autóval közlekedik, és persze teljesen zakkant. Valamint a konkurenciát, az albán (szerb) gengszereket, élükön Bruno Ganz-zal. Van itt még folyton agitáló polgártárs, egyszerű vidéki rendőr, elrabolt gyerek, és persze filmvégi nagy leszámolás.
A nyomozás egyszerű, de hatékony módszerre épül. Lépésről lépésre haladva Nils megkínoz mindenkit, amíg nem beszélnek, aztán kinyírja őket. Ebből is számos poén következik. Az egyik legjobb, hogy amikor valaki meghal, kiírják egy kereszt alá a nevét. Elsőre nem tűnik viccesnek, de egy idő után már megmosolyogjuk. Látjuk majd eleget. A karakterek érző, gondolkodó karikatúrák, ezért nem okoz gondot nevetni rajtuk, még a halálukon sem. Így lehet a tragédia is humorforrás. A film lassan csordogál előre, se száguldó autósüldözés, se pörgős kézitusa, de nem lesz unalmas így sem. Hősünk nem lesz elpusztíthatatlan gyilkológép a végére, sőt. Így viszont átélhetőbb marad a gyásza, és sokkal viccesebb is. A lezárás kicsit szokatlan, de nem rossz. A havas táj hangulatteremtő szépsége lenyűgöző, a zene kellemes, a karakterek kontrasztja látványos. A humor váratlan, és hatásos, az erőszak véresen kézzelfogható.
Külön öröm, hogy a forgalmazó nem kis bátorságról tanúbizonyságot téve, feliratosan küldi moziba ezt a norvég gyöngyszemet. Hajrá, még több ilyet. Skarsgard és Ganz orgánuma önmagában megéri a mozijegy árát. Hagen igyekszik felnőni hozzájuk. Noha hangja nem olyan jellegzetes, de színészi játéka a yuppie gengszterfőnökként igen meggyőző. Meglepő módon még a gyerekszereplő sem tenyér bemászó, ami ritkaság.
Ajánlom a filmet az északi filmek kedvelőinek. Guy Richie fanoknak is megér egy misét. A fekete humor rajongóinak kötelező megnézni. Éppúgy, ahogy a feliratos film szerelmeseinek is, természetesen.
Az imdb-n 7,8 pontos áll, a Rotten Tomatoes még nem értékelte. Szerintem meg 75%.
