Vajon miért van az, hogy az ember néha ott találja meg a legteljesebb életörömöt, ahol a legtöbb ok volna bánkódni a jelen miatt és szorongani a jövőtől? És miért kell néha a nyilvánvaló fogyatékosságban ráismerni az élet teljességére? A Benda Bilili! c. francia dokumentumfilmben ezek sokkal fontosabb kérdések, mint a zenés sikertörténet.
Ha nem maga a valóság volna az, amit látunk, szentimentális nyálnak is vélhetnénk: a nyomorból tehetségük révén kiemelkedő mozgássérült zenészek története igazán hollywoodi téma lehetne. Vagy ha már doku a műfaj, milyen pofás naplementék előtt tudna riportozni az élemedett utcazenészekkel Wim Wenders! Bár a Buena Vista Social Club jelen dolgozat számára is viszonyítási pont, sőt felületes tekintettel nézve a kubai sikersztori fapados verziójának is vélhetnénk. Végtére itt sem történik más: két francia filmes a világ egyik legkevésbé biztonságosnak számító országában mintegy véletlenül rábukkan egy olyan konstellációra, aminél nyomorúságosabb már alig képzelhető el: mozgássérült, főként gyerekbénulástól kerekes székbe kényszerült, hajléktalan koldusok zenélnek toldozott-foldozott gitáron, ládákon, konzervdobozból buherált, egyhúros pengetős izén - ám mégis olyan erővel, boldogsággal, hogy a néző irigyelni kezdi őket.
Azután néhány év alatt, javarészt épp a film készítőinek segítségével, meghódítják a világot (két hete a MűPában is sikeres koncertet adtak - lásd: Visszhang, MaNcs, május 12.) a saját szerzeményű, érdes dalokkal: mindahány roppant egyszerű, mégis megragadó számbavétele annak, ami az ő sorsukat teszi.
A világsikerű wendersi előképhez viszonyítva a film kidolgozottsága jóval szerényebb. Az első felvételek még mini DV-re foroghattak, és egy szál, kamerára szerelt fejfény képezte a világosítást. A négy évig készülő film előrehaladtával igénybe vett, egyre nagyobb felbontású technikák, a kamera kezelésének egyre szakszerűbb módja, a mind érzékenyebb mikrofonok alkalmazása stb. mindazonáltal éppen azt a fejlődési irányt képezik le, amelyet a zenekar maga is bejárt, míg a kinshasai gettótól eljutott a Carnegie Hallig és a Womex-díjig (épp a Muzsikás együttes után kapták a világzenei Oscart). A film készítői nem kisebb küzdelmet folytattak a Staff Benda Bilili elismertetéséért, mint maga a zenekar.
A példázat, amit látunk, egyfelől arról szól, hogy igenis, van olyan élethelyzet, amikor már nem elég a belső hangoltság, az eredendő vagy csak magunkra kényszerített pozitív szemlélet, a befektetett energia, a lenyűgöző tehetség, de okvetlenül szükséges egy külső, önzetlen, segítő impulzus is.
A példázatnak azonban másik aspektusa is van. Nem a "halat vagy hálót adni" közhelyes jó tanácsát látjuk, hanem a kölcsönös egymásrautaltság felismerését. Ugyanis a filmkészítők (a nyugatiak, a jómódból érkezők) is bejárják a maguk útját. Nem csak a remek zenét és izzó hangulatot kapják fáradozásaikért, amit az immár sikert sikerre halmozó csapat az ő segítségükkel elér. S mi, nézők sem csak ezt a szórakoztató, egyszersmind tartalmas másfél órát. Van ennél fontosabb is. Az egymásra találás döbbenete. Hogy nekünk, a világ jóval szerencsésebb felén, nekünk kell az az energia, amit ebből a zenéből (és ettől a kultúrától) kapunk, s kell az a - megharcoltságában hiteles és bölcs - életöröm, amit ők, az elesettek, a kitaszítottak sugároznak.
