"Az ágy közös. A párna nem." A jelentős irodalomtörténeti múltat maga mögött tudó élethelyzet ezúttal - Orosz Dénes első filmjében - nem tart életfogytiglan. Csak kilenc hónapig.

Nincs abban semmi különös, ha az ember jó néhány együtt eltöltött év után rádöbben, hogy párja már nem ugyanaz, mint akibe anno beleszeretett. Annál különösebb viszont, ha a mondat a szó legszorosabb értelmében véve is igaz: ha egyik este - mit tesz isten, épp a terhesség bejelentése után röviddel - egészen más, ismeretlen nő állítja magáról, hogy ő az, akivel az ember fia öt éve együtt jár, és egy ideje együtt is él. A szintén megváltozott közös fotók és videók őt igazolják, a közös barátok pedig hülyének nézik a férfit, mikor azt állítja, ő még sosem látta a lányt. Az amúgy sem egyszerű helyzetet pedig tovább bonyolítja, ha harmadnap megint új nő ébred az ágy másik oldalán, és a barátok megint váltig állítják, hogy mindig is ő volt a barátnő.

Ez dióhéjban a Poligamy sztorija - Orosz Dénes filmje azonban a látszat ellenére nem sci-fi, hanem romantikus vígjáték. Nincs magyarázat a jelen és az abból következő múlt folytonos változására, sőt módszer sem létezik e változás előidézésére (ellentétben a Pillangó-hatással vagy akár Az időutazó feleségével, amely művekkel alighanem Orosz is megismerkedett a forgatókönyv megírása előtt) - mint a legtöbb komédiában, a kiinduló problémát ezúttal is jobb, ha egyszerűen elfogadjuk annak, ami: egy olyan alapötletnek, amely már önmagában is sokat tesz azért, hogy kiemelje a filmet az átlagos romkomok közül. Értelmezni persze igény szerint lehet: a "már másnak látom a barátnőmet" metaforájának megéledését maga a főhős, András hessegeti el magától és a nézőtől; marad így hát azon félrelépések végeredményben szerencsés - noha kissé abszurd - realizálódása, amelyeket az életfogytig tartó elkötelezettségtől való félelem indukál.

Orosz Dénes nagyon jól tudja, hogyan kell profin filmet készíteni, s e tudással próbálja leplezni elsőfilmes-betegségeit - túlnyomórészt sikerrel. Egyedül a forgatókönyvön érződik a világból rögtön és egyszerre minél többet markolni akaró kezdő mértékletesség-hiánya: ami a témáról bárkinek is eszébe juthat, az biztosan megjelenik a filmben. Ez nem jelent problémát a sokszor evidens poénoknál, mert azok még így is hatnak; nem okoz gondot a forgatókönyv túlzásainál (például mikor elsüti azt a poént, hogy esetleg minden elölről kezdődne a feleség nézőpontjából, miután a gyerekszülést követően a férj feleség-csere problémája már megoldódott), mert ezek a jelenetek is viccesek. De az olyan dramaturgiai bakugrásokat már semmiképp sem kellett volna meghagyni, mint a főszereplő hirtelen minden nyom és következmény nélkül "elmúló" öngyilkossági kísérlete.

Ettől eltekintve remek az összkép. Ebben nagy szerepe van Fillenz Ádámnak: az operatőr mértékletesen esztétizál kubista, Gothár Péter színházi világát idéző belső képeivel és országimázs-külsőivel; a Friss levegő után újra bizonyítja látásmódja érvényességét. Legalább ennyire fontos a film egyedi zenéje - többnyire Váczi Eszter munkája -; e két összetevő (jogos) magabiztossága az egész filmre rányomja bélyegét, s a kisebb hibái mellett kirívóan jól és nagyon élő nyelven megírt forgatókönyv dinamizmusával, valamint a biztos kezű, szellemes és figyelmes rendezéssel együtt nem hagynak maguk után kívánnivalót.

Ahogy a nagyjátékfilm világa könnyedén összekapcsolható Orosz előző kisfilmjével, a szintén remek Melletteddel, úgy a szereposztás is hasonló. Tompos Kátya maradt az első számú, az "eredeti" barátnő, s amiből a kisfilmben (na meg persze megannyi színházi szerepében) ízelítőt adott, azt most kiteljesíti: egyszerűen csak hiteles szövegmondásába, arcjátékába (sírós jelenete példaértékű) belevisz egy csöppnyi, meghatározhatatlan egyediséget, így téve játékát igazán meggyőzővé. Kisfilmbeli partnere, Mészáros Béla ezúttal második főszereplő, legjobb barátként ő a fix pont a főhős, András (Csányi Sándor) túlságosan változékony életében; átlagos, kicsit lúzer figuráját egy inkább csak kitörni akaró izgágasággal, elfojtott kattantsággal teszi érdekessé. Csányi pedig hozza a tőle elvártat - bár az őt csak macsóként elképzelni tudók meglepődhetnek sokoldalúságán és azon, hogy mennyire hiteles egy konfliktuskerülő, magába zuhant, saját érzelmeivel néma belső harcot vívó, önnön tanácstalanságába fájdalommal belenyugvó ember melankóliáját és elveszettségét bemutatva is.

A Tompos Kátyát váltó nőszerepek aprók - épp ezért maradandó, mikor valaki egyéniséget tud vinni a maga öt percébe is, mint a rejtélyességében izgalmas, magával ragadó alakítású Tenki Réka vagy a többiektől eltérő attitűdű, gondoskodó anyafigura, Bartsch Kata.

A rendezői egyéniségnek nem szükséges formai, filmnyelvi vagy pláne filmtörténeti igényű egyéniséggel párosulnia ahhoz, hogy a végeredmény kiváló legyen - a zsánerfilm is remek eszköz lehet erre. Goda Kriszta vagy az egyelőre szintén elsőfilmes Gigor Attila után most Orosz Dénes bizonyította e tétel helytállóságát.