A helyzet nem rózsás, ráadásul reménytelen

Negyven felett egyre több tagunk kezd el hasogatni, valami mindig szúr, nyom, feszít vagy lüktet, de ekkor már legtöbbször legyintünk ezekre: "Nem baj, ha érzem, akkor még megvan!" Ahogy múlnak az évek, évtizedek, ezek a tünetek aztán csak fokozódnak. Hiába, az emberi szervezet is csupán egy mechanikus szerkezet. Az alkotóelemek a használat során elkopnak, elhasználódnak, de nincs is ezzel különösebb baj, ez az élet rendje. "Emlékszel, mama, 25 évesen hogy pattantam volna ki az ágyból, ha engedtél volna? Most meg te zavarsz ki a hideg konyhába kávét főzni, mikor már felkelni is csak nehezen megy?!" Az orvostudománynak, a helyes táplálkozás éppen aktuális reformjainak, és még sok minden másnak köszönhetően azért a fejlett világban az efféle panaszok egyre jobban kitolódnak, bár azért még messze a halhatatlanság. Megfelelő körülmények biztosításával azonban elviselhetővé lehet tenni az "aranykort" is… Egy élhetőbb világban, tehát most ne a viharoktól tépázott kis hazánkból induljunk ki, hanem merüljünk el álmainkban. Illetve, ha ez nem megy, nézzük meg ezt az Együtt élhetnénk című francia filmet.

A francia módi

[img id=368288 instance=1 align=left img]Öt régi barát dönt úgy, hogy összeköltöznek egyikük decens, parkos villájába, hogy egymás barátian óvó felügyeletével, kellemes körülmények között tudják le a hátralévő éveket. Jean (Guy Bedos) hajdani szélsőbalos diákforradalmár, aki némi zsörtölődéssel ugyan, de boldogan ajánlja fel a célra feleségének, Annie-nak (Geraldine Chaplin) polgári villáját. A hajdani magas szőke férfi mára egyre súlyosbodó Alzheimer-kórral küzdő Albert (Pierre Richard), aki mit sem sejt egyetemi tanár feleségének (Jeanne – Jane Fonda) rákbetegségéről, amiről "viselője" sem nagyon akar tudomást venni, így elsősorban Albert miatt mondanak igent az összeköltözésre. A "kommuna" ötödik tagja Claude (Claude Rich), aki hetvenen túli özvegyember létére óriási nőcsábász – ez okozza szívrohamát is, minek okán ő is beköltözik a villába. Később, először Albert kutyájának sétáltatójaként csatlakozik a csapathoz a fiatal német egyetemista, Dirk (Daniel Brühl), aki amúgy etnográfushallgatóként az elöregedő társadalmat kutatja – számára a villa így maga a paradicsom.

Öregszem, de törekszem

A keserédes humorú filmet Stéphane Robelin rendezte, akiről nem sok életrajzi adatot találni, a fénykép alapján egy szimpatikus harmincas fiatalember. Ez életében a második nagyjátékfilmes próbálkozás, éppen ezért meglepő a témaválasztása, illetve a végeredmény visszafogott érettsége. A produceri gárdában tevékenykedő Peter Rommel nevével viszont már közelebb kerülhetünk előzetesen a témához, hiszen ő volt a producere a német Andreas Dresen Kilencedik mennyország című tabudöntögető filmjének is, mely az időskori szexualitás finom és mély ábrázolásával keltett feltűnést nemrégiben. Robelin szintén nem kerülgeti ezt a "forró kását", s bár filmjében nem a szex a központi téma, azért igen jelentős (és látványos) hangsúllyal van jelen az egész filmben, és nemcsak az idült pinabubus Claude példájában.

Az arany középszer

Ügyesen járja tehát az arany középutat Robelin, hiszen filmje keserédes humorú, romantikus komédiaként a közönség kegyeibe is beleférkőzhet, de a fesztiválokon is megállhatja helyét szókimondásával és nem utolsósorban érdekes és nívós szereposztásával. Ügyesen vág, szellemesen mesél. Nem mond szentenciát, nem ad ki divatteremtő ukázt, a halál elkerülésére sem tudja a megoldást, mégis szerethető a film. Régen láthattuk például filmen Jane Fondát, akinek érdemes végigböngészni életútját, hiszen nem akármilyen vargabetűket írt le – pedig igazi drámai erejű színésznő, ahogyan itt is látszik. Pierre Richard, a hajdani magas szőke férfi, aki félénken szeretett volna hódítani – fájdalmas nézni, ahogyan Alzheimeres Albertként bámul tökéletesen üres tekintettel a semmibe. Vele ellentétben Geraldine Chaplin egyenesen vibrál a féktelen vitalitástól, s kislánynak álcázott matrónaként még mindig olyan hajlékony, mint egy balerina. A viszonylag ismeretlenebb többiekre sem lehet panasz, talán a német fiú, Daniel Brühl túl snájdig picit. De kellemes, széles közönségspektrumú film ez, melyre a nagyobbacska unokák végre nyugodtan elvihetik moziba a nagyszülőket is. Izgi lesz!

Kinek ajánljuk?
- 16 éven felüli unokáknak.
- 100 év alatti nagyszülőknek.
- Franciául tanulóknak, társadalomkutatóknak, idevágó szakos egyetemistáknak.

Kinek nem?
- Éretleneknek.
- Értetleneknek.
- Prűdeknek, bigottaknak.

8/10