Az utolsó forradalmár a városban

Öregszem. Az ifjonti dac és lendület nem minden rezdülésére reagálok már úgy, hogy áthat a lázadás forró heve. Már nem vágyom a forradalmat minden áron – nagyjából úgy, ahogy a Winston Churchillnek tulajdonított mondás szól: fiatal korában mindenki forradalmár, aztán később liberálisabbak leszünk, vénségünkre meg mindannyian konzervatívvá válunk (másképpen: aki fiatalon nem liberális, annak nincs szíve, aki felnőttként nem konzervatív, annak nincs esze). A huszonnyolc éves francia-görög filmes, Romain Gavras még vadul lázad, legalábbis az Eljő a napunk című (a Titanic fesztiválon debütált) opusa a dühvel átitatott békétlenkedés opusa. Ám ez a lázongás számomra művi, háborgás a háborgás kedvéért, egy kidolgozatlan központi karakterrel és történetvezetéssel, ami nehezíti az átélést, a film hitelességét, ami bizony unalomhoz és érdektelenséghez vezet.

Apja fia

Pedig a fiú a szakmát és a baloldaliságnak tulajdonított ember-barátiságot és (szociális) empátiát édesapjától örökölte. Romain Gavras ugyanis a Franciaországban élő és dolgozó, görög születésű Costa-Gavras fia. A fiú Eljő a napunk című filmje esetében azonban hiányzik az a finom érzékenység és azonosulási kapaszkodó, ami olyan hatásossá és igazzá tette a papa legendás alkotásait.

Francia pokol, ír paradicsom

[img id=289639 instance=1 align=left img]Forrongani igazi cél nélkül is lehet, csak hát értelmetlen. Igaz, első közelítésben akár még értem is a film főhőse általános dacát. Egy fiatalember, Remy (Olivier Barthelemy) minden "fronton" a megvetettségtől szenved: anyja és húga utolsó kapcarongyként bánik vele, a fociedzéseken megaláztatások érik, és még a közösségi oldalon szerzett – "gót" – szerelméről is kiderül, hogy egy Marilyn Manson-kontaktlencsés fiú. Problémáit vörös hajától eredezteti – egyediségét és (még nem létező) egyéniségét akarja a felszínre hozni egy – szintén rőt sörényű – pszichológus, Patrick (Vincent Cassel), akivel összesodorja az élet. A szintén sors-elégedetlen (és különc, öntörvényű) lélekbúvár afféle mentorként veti mindenféle kiélezett helyzetekbe fiatal védencét. Ha nincs konfliktus, akkor gondoskodik arról, hogy legyen (verekedést provokál nagydarab arab "szekrényekkel" egy kocsmában, nőzni viszi a fiút stb.). Ámokfutásuk egyre vadabb és (ön-) pusztítóbb, miközben szeretnének Írországba, a "vörös hajúak paradicsomi szigetére" eljutni (a film címe nem véletlenül egy IRA-jelmondatot idéz, egyszerre utalva az északi országra és a lázongásra). Vad kalandjaik során együtt jönnek rá, hogy nincs mit keresniük a XXI. századi Franciaországban. Mint mondják: se hazájuk, se népük, se hadseregük. Így fognak össze a "világ ellen", hogy eljussanak a képzelt szabadság boldog földjére.

Cassel király

Bevallom, Cassel ebben remek, ahogyan minden porcikáját átitatja a feszültség, akár egy kilövés előtti nyílét, vagy egy ugrásra kész, őrjöngő vadállatét. Igazi értéke a filmnek Cassel remeklése, aki képes megjeleníteni egy drága kocsiban (Porschében) száguldozó, egy drága posztókabátban grasszáló – elméletileg – mintapolgárt, aki mindent a fennálló (társadalmi) hierarchiának köszönhet, és akiben sok minden munkál, csak éppen köszönet nem. Lehetséges, hogy Casselben ez genetikailag kódolva van, hiszen pont egy "dühfilm" tette ikonikussá: Mathieu Kassovitz A gyűlölet című mozija. Cassel akkor huszonkilenc éves volt, most negyvennégy, de ugyanúgy benne izzik a feszültség potenciálja – és persze: a tehetség.

Mesterkéltség – de a helyzet nem reménytelen

Romain Gavras sem tehetségtelen alkotó, emlékezetesek pályakezdő klipjei, például a Justice: Stress című és a M. I. A.: Born Free című számához csatolt képei, utóbbi esetében ráadásul a katonaság által üldözött vörös hajúakról szól a sztori, de említhetnénk a most futó Adidas-reklámfilmjét is (sztárfocistákkal, amerikai futball- és kosár-csillagokkal). A rendező provokációban otthonos, ám amit sikerrel megvalósított a párperces zenés szösszenetekben, itt másfél óra alatt nem tudta átélhető rendbe terelni. Elfogadjuk a mozdulatot, ahogyan a filmbéli megkeseredett lelki tanácsadója sajátos társadalomkritikát "fogalmazva meg" belevizel a szállodában jakuzzizó középosztálybeli párocska vizébe, de ahogy – nagyon helyesen és tetszetős – öniróniával hozzáteszi, amikor a kamerát a medence szélén árválkodó kerekesszékre tereli: rossz ütemben és rossz arányérzékkel esik a rendszernek. A rosszkedvből fakadó őrület átitatja a figuráit (mint amiképpen a mai Európában sok helyen érzik magukat rosszul az emberek), de az egész lázadás mesterkéltnek hat. Mint amiképpen annak hatna Isabelle Adjani őrülési jelenete is Andrzej Zulawski 1981-es Megszállottság című filmjében – ha nem volna az összeomlása kellőképpen előzőleg felépítve. Gavras tévesztett arányérzéke – ami olyan pontos és nagyszerű volt David Fincher a Harcosok klubja című klasszikusában – pusztán egy dölyfös művészi attitűdöt eredményez. Az élettől üres, legalábbis lélektelen terekben (egy kihalt bevásárlóközpontban, a szürke tengerparton, egy kongó gyárnegyedben stb.), vad kalandok során hősei lázadása öncélúvá és idegenné válik. Nem hiszem, hogy ezt akarta – ám ha idővel megérik (bizonyos értelemben "konzervatívabbá" lesz), fontos filmek kerülhetnek ki a keze alól.

Kinek ajánljuk?
- Akik elégedetlenek a sorsukkal.
- Vincent Cassel tisztelőinek.
- Vörös hajúaknak (kövéreknek, "gótoknak", általában: akiket kiközösítenek).

Kinek nem?
- Akik elégedettek a sorsukkal.
- Akik a francia Harcosok klubját akarják látni.
- Konzervatívoknak.

4/10