A velencei filmfesztiválon hat díjjal jutalmazták Emanuele Crialese alkotását, mely a huszadik század első éveiben játszódik. Abban az időszakban, amikor Olaszországból egy évtized alatt több mint ötmillió ember indul neki a világnak, s közel fele majd az Egyesült Államokban lel új hazára. Tudjuk a magyar történelemből is, hogy nem voltak egyedül; az USA lakossága az 1870-es negyvenmillióról szinte megduplázódik az új század első évtizedére. A példátlan embervándorlás kapcsán elcsodálkozhatunk, miként volt képes egy fiatal állam ennek a tömegnek a fogadására, adminisztrálására, eligazítására, és persze nézhetjük a jelenséget a József Attila-i fájdalmas iróniával is: "ily bolondtól pénzt eztán se lát a család".
A Mancuso család tagjai valahol Szicíliában tengetik napjaikat, s még falujuk határát sem lépték át soha. Azt sem tudják, melyik országban élnek: a hajón szembesülnek azzal a ténynyel, hogy olasz állampolgárok. Salvatore anyjával és két fiával él a napégette, sziklás településen, ahol a napi megélhetésért is kőkeményen kell dolgozni. A faluban megállt az idő, még várni kell arra, hogy Mussolini fölhúzza a berozsdásodott órát. Ősi rítusok szervezik az életet, vajákos asszonyok űzik el a rontást. Annyi hír azonban beszüremkedik a nagyvilágból, hogy az óceánon túl, Kaliforniában akkora hagyma terem, hogy csak talicskával lehet eltolni, a csirkék embernagyságúak, a folyókban víz helyett tej folyik. Ez utóbbi különösen megragadja a családfő fantáziáját, s későbbi látomásaiban gyakran úszkál - a nézőtérről csekély zsírtartalmúnak tűnő - fehér nedűben. Salvatore elhatározza, hogy családjával nekivág az Újvilágnak. Ingóságukat eladják, a helyi zsibárusnál új ruhát vásárolnak, hiszen nem lehet parasztgúnyában az álmok földjére érkezni. Egyedül a vajákos anya berzenkedik az úttól, de aztán ő is a többiekkel tart.
A történet középső része a hajón játszódik, s néhány külsődleges jelenet tanúskodik a megpróbáltatásokról, a hajófenéken való utazás komfortosnak nem nevezhető körülményeiről. Salvatore megismerkedik egy vörös hajú hölggyel, aki megkéri, hogy vegye feleségül. A Lucynek nevezett, feltűnően ápolt, jól öltözött nő azzal indokolja kérését, hogy csak így engedik be az Egyesült Államokba. A hallgatag Salvatore nem érdeklődik a miértről, a nő múltjáról, elvarázsolja a különös szépség. Egyedül a leendő anyós nem örül az ígéretnek. De aztán kiköt a hajó, s új megpróbáltatások kezdődnek.
Aki látta Coppola Keresztapa-trilógiáját, annak ismerősnek tűnnek a behajózás és befogadás képei. A gyermek, a későbbi Vito Corleone a karanténban a homályos üvegen át nézi a Szabadság-szobrot, s közben szicíliai dalt énekel. Ilyen emblematikus képpel nem szolgál a nézőnek Emanuele Crialese, már csak azért sem, mert köd borítja New Yorkot, s így csak arra a talányos aforizmára telik a szereplőknek, hogy "ott van Amerika, de nem látjuk". A mai néző kétféleképpen viszonyulhat a befogadási procedúrához. Az egyik lehetőség a már említett csodálat a szervezés tökéletessége láttán: minden nációnak - sok van belőle - külön tolmács, orvosi vizsgálat, kimért udvariasság és végtelen türelem. De nézhetjük úgy is, hogyan alázzák meg az írástudatlan bevándorlókat a hatóságok, hiszen a jól szervezettség felszíne alatt fasisztoid szelekció folyik. A fogadó ország képviselői ugyanis ki akarják szűrni az elmebetegeket, arra hivatkozva, hogy a genetika szerint a baj örökölhető. A nagymama így nem kap beutazási engedélyt. A kórismét sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk... Az Aranykapu sok szép részlettel ajándékozza meg a nézőt, különösen akkor, amikor látszólag nem történik semmi, csak ezeket a tisztességes, jó szándékú szicíliaiakat látjuk a vásznon. Kellemetlen pillanatokat okoznak viszont a látomások, az a szándék, hogy a kőkemény valóság a misztikummal is érintkezzen.
