Legalább a moziban biztosítottan jó vége lehet a 2013-as évnek. Már amennyiben nem bánjuk, ha nagy lélekemelés helyett egy adag keserű igazságot kapunk. Bár Martin Scorsese legújabb mesterműve, A Wall Street farkasa is úgy tesz kezdetben, mintha csakis a rekeszizmainkat szeretné elképesztő intenzitással megtámadni, aztán szép fokozatosan rájövünk, hogy már rég az amerikai álmot, a fékevesztett kapitalizmust, az egész világ berendezkedését ostromolja. És nincs jó véleménye róla. A leleményes Hugo játékos CGI-parádéja után a 71 éves mester ezúttal egy másik őrült forgatag, a világ gazdaságát irányító tőzsdeügynökségek felé fordította figyelmét.

Jordan Belfort azonos című önéletrajzi regényét a Scorsesével a Boardwalk Empire óta dolgozó Terence Winter adaptálta filmre. A híres-hírhedt tőzsde-manipulátor gátlástalanul őrült alakításával visszatért a még régebbi alkotótársnak számító Leonardo DiCaprio is a rendezőhöz. Belfort a kilencvenes évek pénzügyi világának meghatározó alakja volt. Nagyon fiatalon nagyon rövid idő alatt nem nagyon törvényesen hatalmas vagyont harácsolt össze magának, és semmi sem volt neki elég. A tehetős ostobák kizsákmányolására építő óriási üzletek, alkoholtól és drogoktól fűtött partik (és hétköznapok), végtelen tombolás, orgiák szűnni nem látszó sora: dekadens életvitele egyre inkább magával ragadja az amúgy tehetséges figurát. Nem mintha ez Jordant zavarná, épp ellenkezőleg. Ő pontosan így, mértéket nem ismerve szeretne élni.

És ez nem kizárólag rá igaz, pusztán ő viszi a legtöbbre benne. Scorsese tolmácsolásában az egész brókervilág gátlástalan, pusztán az élvezeteknek élő emberek karneválja. Csak a legalapvetőbb ösztönök működnek. Pénzszerzés, az ellenség eltiprása, szex, szórakozás, rombolás, vagyis az élvezetek minél teljesebb kiélése. Az egyik kulcsjelenetben a Jordan motiváló beszédtől eksztatikus őrületbe került alkalmazottak őskori törzsként már csak egy dallamot mantráznak. De ha nem ezt csinálják, akkor törpéket dobálnak céltáblára, egymással vagy prostikkal dugnak, olyan drága desszertet rendelnek, ami a rákot is gyógyítja, és ha kell, az FBI embereit is burkoltan elküldik az anyjukba. Ja igen, és ők vigyáznak Amerika (tágabb értelemben a világ) gazdaságára.

Már nem a Margin Call hatalmi játékokkal mesterkedő, fennhangon moralizáló tőzsdéseinek világában vagyunk, nem a Tőzsdecápák hedonista, amorális törtetői között, A Wall Street farkasában a gátak már nem működnek, egy ön- és közveszélyes mániákussal kell azonosulnunk, akinek a csúcsok csúcsa a cél. Scorsese pedig demonstrálja, hogy nem feltétlenül szükséges horror, pszichothriller vagy kemény lélektani dráma ahhoz, hogy az emberi természet mélyére ássunk.

Annak ellenére, hogy az eddig elhangzottak nagyon komolynak tűnnek, A Wall Steet farkasa alapvetően egy fergetegesen abszurd vígjáték. Eszeveszett energiával és tempóval rajtol a film, rendkívül szórakoztató, minden szituáció üt, legyen szó akár kokain felszippantásáról prostik fenekéről, a Spike Jonze által vezetett legalja ügynökség bemutatásáról, a Quaalude nevű gyógyszer, a kokain és az alkohol együttes hatásának szemléltetéséről, vagy egy rövid eszmecseréről a fanszőrzettel kapcsolatban. Provokatív, senkit és semmit nem tisztelő poénok sorjáznak egymás után, ahogy megismerjük a tőzsde zülött világát. Kicsit olyan, mint egy gross-out comedy, csak ez működik. A három órás opusz tele van a jövőben valószínűleg gyakran felemlegetésre kerülő emlékezetes jelenettel, idézhető egysorossal.

A még mindig az Oscarjára váró DiCaprio mindent belead, őrülten energetikus és energetikusan őrült. Bár felelőtlenül egocentrikus és az általánosan elfogadott, mondhatnám klasszikus, morális tartással felruházott emberideálnak nyilvánvalóan nem felel meg, azt hiszem mégsem lesz problémánk az életet nagykanállal habzsoló főszereplő megkedvelésében, mert valahol belül, mélyen mi is szeretnénk, ha csak egy kicsit is, deviánsak lenni. A nagyszámú mellékszereplőre sem lehet panasz, Jonah Hill (Superbad, Moneyball) a szokásos figuráját hozza, a nem túl szép és nem túl okos, de nagyon vicces kisembert, Rob Reiner (A bakancslista) a nevetségesen agresszív apa, Jean Dujardin (A némafilmes, A két mesterlövész) tenyérbemászóan európai úriember és mind közül még nyúlfarknyi szerepében is kiemelkedik a mostanában egyébként is mindenben remeklő Matthew McConaughey (The Lincoln Lawyer, Killer Joe, Mud). Nem csak azért, mert minden második szava obszcén, vagy mert a maszturbálás szükségességéről beszél.

Scorsese is remek formában van, a hosszú játékidőt, ami egyébként érezhető is a filmen, sikeresen teszi formailag is izgalmassá. Van itt minden: képkimerevítések, lassítások – gyorsítások, álarchív felvételek, bevágott fotók, a negyedik fal ledöntése, megbízhatatlan narrátor, ellipszisek, és Scorsese filmről lévén szó, a zeneválasztás is telitalálat. Sosem gondoltam volna, hogy tőzsdés képek alatt ennyire működik a mississippi delta blues. Mint vígjátékot, logikus lenne a mester életművén belül a Lidérces órákhoz vagy A komédia királyához mérni, és benne is van ezek sötét humora is, de – ahogy arra más kritikusok már rámutattak például itt, itt, itt és itt – formájában, eposzi ívében, tartalmában, renegát hőseiben közelebb áll a Nagymenők és a Casino gengsztertörténeteihez.

A Wall Street farkasa a viccesen előadott komoly kritikán túl úgy lesz több egy jól összerakott 18+-os vígjátéknál, hogy Winter és Scorsese egy utazást is építettek bele. Mint mondtam, valószínűleg hamar megszeretjük a DiCaprio vezette, vég nélkül kicsapongó társaságot, hasunkat fogjuk, térdünket csapkodjuk a nevetéstől. A film viszont három óra hosszú, és egy idő után azt vesszük észre, hogy kicsit belefáradunk a repetitíven ismétlődő folyamatos drogozásba, piálásba és szexbe. Természetesen nem csak a film elején vannak kivételes poénok, egy szinte tökéletes burleszkjelenetet például csak az utolsó harmadban csodálhatunk meg. Szóval teremtődik egy nagyon finom távolság köztünk és a képernyőn ugrándozó bohócok között. Persze, viccesek, meg értjük, de már megint ugyanazt csinálják. És amikor már nagyon komolyra fordulnak a dolgok, a cinkos szimpátia mellett (vagy akár helyett) kritikusan is tudunk viszonyulni az ifjú milliárdoshoz. A koronát pedig az utolsó 10-15 perc teszi fel a filmre. Scorsese megadja a kegyelemdöfést: láthatjuk, hogyan bűnhődnek a pénzes nagymenők (képzelhetitek), valamint bezárul a kör, megkapjuk a lesújtó konklúziót gazdagok és szegények viszonyáról.

Martin Scorsese tehát idén sem okoz csalódást. Felforgató, végsőkig karikírozott humorral rámutat, hogy milyenek vagyunk a civilizáltság álarca mögött. Vagy milyenek szeretnénk lenni. Az élvezeteknek élünk (élnénk), és ezzel mozgatjuk előre a világot. Nem sok olyan filmre váltottam jegyet 2013-ban, ami A Wall Street farkasánál viccesebb lett volna. Olyanra pedig, ami vicces is volt, és releváns is… Na de mindegy. Egészségünkre!