Néhány hónapja megpróbáltam megnézetni a feleségemmel a Tront. Ezen beszarsz, mondtam, 1982-ben milyen filmet csináltak, abban az évben jelent meg a C64, ezek meg már virtuális világot rendereltek, érted, ez az első filmes cgi-k egyike. És a fénymotorverseny, hát az valami frenetikus – jó, jó, mai szemmel már nem az, de nézd úgy, hogy ezt akkor forgatták, amikor az Első Emelet még meg sem alakult. A nejem nagy scifi-rajongó, de a Tront húsz percig bírta, és miközben kiszedte a lemezt a lejátszóból, egyetlen mondatot hajtogatott: "de hát emberkék vannak a számítógépben!" Erre nem tudtam mit lépni.

28 évvel ezelőtt még úgy-ahogy belefért, hogy a számítógépben megbújó virtuális világban, a Rácsban a programoknak kezük és lábuk van, és csak annyiban különböznek egy embertől, hogy neonfényekben izzó kezeslábast viselnek. Az már necces volt, hogy ebbe a világba hús-vér embereket fizikailag is be lehet digitalizálni (vagyis a bedigitalizált alany az ismert világból eltűnt), de egy jó mozi kedvéért még ezt is el lehetett fogadni. Akkoriban még a kompjúter sokak szemében megérthetetlen és félve tisztelt holmi volt, szülői értekezleteken összesúgtak az anyukák, hogy a gyereknek ZX Spectrumot kell venni a Mariahilferen, mert a jövőben mindent számítógép fog csinálni.

A Tront azonban a számítógépeket övező misztikum sem vitte sikerre: a történet bugyutasága a neonszíneken is átsütött, a hozzáértőknek pedig már 1982-ben is sok volt, hogy antropomorf és érző programok harcolnak diszkosszal (lemez –> diszk –> diszkosz) és száguldanak dizájnos bitmotorokon. A Tron karriergyilkosnak bizonyult többeknek, akik részt vettek benne (csak Jeff Bridges úszta meg a B-kategóriás süllyesztőt), de azért egy szűk rétegnek mai napig kultfilm. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy a Tron volt a Commodore-generáció Mátrixa, ennek hatása pedig a mai napig érezhető, elég ha a South Park facebookos epizódjára vagy Tron Guyra gondolunk.

Azt már az előző évezredben is ki lehetett jelenteni, hogy a Tron nem állta ki az idő próbáját. A film bemutatása óta eltelt majdnem három évtized, a neont felváltotta Neo, lett internet, és kiderült, hogy a gibsoni cyberspace nincs még a kanyarban. A programemberkék gondolata ma már sokkal nevetségesebb, mint 1982-ben volt, ezért a brand újraélesztésével próbálkozó Tron: Örökség eleve vesztes helyzetből indul. A Rács mára sokat veszített titokzatosságából, és akkor jár legjobban a néző, ha nem próbálja meg komolyabban venni, mint egy átlagos Disney-mesét. De még így is vannak vele nagy gondok, mindenekelőtt az, hogy a készítők ennél komolyabban vették magukat.

1982-ben a Flynnt alakító Jeff Bridges harcolt a Rácson a könyörtelen Master Control Program ellen, idén Flynn fia, Sam húzta fel a neonfényes kezeslábast, hogy megkeresse a Rácsban eltűnt apját. Ellenfele pedig – dráma – Clu, vagyis az a program, amit az apja teremtett még 1982-ben a saját képére, éppen azért, hogy segítsen formattálni az MCP-t. Ez eddig rendben van, az előző filmet sem a bonyolultságáért lehetett szeretni, hanem idegen és szép látványvilága miatt. A tizenötödik percben jön is a Rács, ahogy kell, de ez már a valódi világunkra sokkal jobban hasonlító Rács, van például benne bőrdzseki, sült malac és Verne-regény. És persze sokkal jobb a grafikája.

Ekkor kezdődik a film legjobb húsz perce, a kötelező akciójelenetek, amikből kiderül, hogy a fénymotorok megtanultak nem csak derékszögben kanyarodni, a diszkoszos harcosok pedig capoeirázni. Aztán mint egy pusztító számítógépes vírus, megfertőzi a filmet a forgatókönyvírók által kitalált mitológia, egy zavaros katyvasz, amiben keveredik evolúció, DNS, teremtéstörténeti toposzok, egy virtuális fajirtás és a tökéletességre törekvés. Komolykodni kezdenek a szereplők, az akciókat felváltja a pofázás, nyúlik a film, mint a rétestészta, amin csak ront a múlt évezredi szlenggel turbózott magyar szinkron. Engem akkor veszített el végleg a mozi, amikor elhangzott az, hogy "biodigitális banzáj" (de akkor még nem sejtettem, hogy a borzalmas befejezés sokkal jobban fog fájni).

Nagyobb dramaturgiai baklövések is akadnak, például egy hosszas felvezetés a valódi világban, amivel aztán végül semmit nem kezd a film – de a sztori szétesése következik a beleerőszakolt mitológiából is. A színészek vagy szenvednek a rájuk osztott szerepekben – mint az öreg Flynnként visszatérő Jeff Bridges és a virtuális bártulajdonos Zuse-t rettenetes túljátszással alakító Michael Sheen – vagy teljesen jelentéktelenek. A Rács ügyeletes jócsaja, a Dr. House Tizenhármasaként ismert Olivia Wilde valószínűleg azt a rendezői utasítást kapta, hogy spánielszemekkel meredjen mindenkire, a Samet megformáló Garrett Hedlundnak pedig színészként az egyetlen jó tulajdonsága az, hogy nem ő Shia LaBeouf. A Flynn kollégáját alakító Bruce Boxleitnert azért jó volt látni az előző filmből – abban ő volt a Tron nevű program is, de ennek már nincs sok jelentősége az Örökségben.

A film csak azoknak ajánlható jó szívvel, akik tökéletesen megelégszenek a látvánnyal, ha moziról van szó, esetleg szeretik a Daft Punkot (ők csinálták ugyanis a Rácshoz kiválóan illő zenét, egy izzadságszagú cameo erejéig fel is tűnnek Zuse bárjában). Mert kétségtelen, hogy a neonfény szépen csillog 2010-ben is, ráadásul most már 3D-ben és IMAX-ben. Akinek azonban megvan az a rossz szokása, hogy megpróbál értelmet keresni egy történetben – még akkor is, ha azt számítógépben lakó emberkék mesélik el –, inkább kapáljon egy kis virtuális répát a Farmville-ben. Még azzal sem hibázhat olyan nagyot, mint az új Tron-filmmel. (4/10)