Xavier Beauvois megtörtént esetet feldolgozó alkotása tökéletes precizitással váltakozik dráma és vígjáték között, hol megnevettet, hol komolyan elgondolkodtat. Teszi mindezt úgy, hogy A hírnév ára valójában nem is Chaplin koporsójának elrablásáról, sokkal inkább két barát küzdelméről szól egy jobb életért.
1977, Svájc. Az utánozhatatlan Charlie Chaplin halála megrázza a világot, a híradóban csak róla beszélnek, a filmjeit megállás nélkül vetítik, életrajzát pedig különböző műsorok sora dolgozza fel. Így esik, hogy a börtönből frissen szabadult Eddynek (Benoît Poelvoorde) támad egy vakmerő, de tervei szerint annál jövedelmezőbb ötlete. Az őt ideiglenesen befogadó régi barát, Osman (Roschdy Zem) segítségével elrabolják Chaplin koporsóját, hogy aztán egymillió dolláros váltságdíjért cserébe visszaszolgáltassák a családnak. Hírként olvasva a dolgot, talán megelégednénk ennyi információval is, A hírnév ára azonban a történések mögé kalauzol bennünket, és nyíltan feltárja a két férfi életének „idáig fajulását”.
Az eredeti ötlet meghökkentő, komikus, tiszteletlen és szomorú is egyben, csak úgy, mint maga a film. Elsőre talán megmosolyogjuk a légből kapott tervet, azonban a megvalósítását követően máris elszörnyedünk: mi lenne, ha a mi felmenőinket rakosgatnák ki és be végső nyughelyükről? Innen nézve máris felháborító és kegyetlen, amit ez a két férfi véghezvitt, mégsem uralkodik el rajtunk az érzés, mégpedig a film okos és megfelelő helyeken megvariált felépítése miatt. Olykor-olykor még sajnáljuk is Eddyt és Osmant, és drukkolunk nekik, hogy megkaphassák a hatalmas összeget, amely helyretenné az életüket. Mert amilyet eddig éltek, azt senkinek sem kívánnánk.
Eddy, az ártalmatlan kisstílű bűnöző a börtönből kijőve munka, lakás és társ nélkül rászorul barátja segítségére, aki azonban így is nagyon szűkösen él meg. Közmunkából tartja fent ócska lakókocsiját, míg felesége a kórházban lábadozik. Sokunktól távoli ez a világ, mégis szinte azonnal átérezzük a tehetetlenséget, a csalódottságot és a szégyent, amit átélhet egy apa, aki nem képes továbbtaníttatni a lányát, egy férj, aki nem képes kedvese kórházi kezelését önerőből állni, hitelre azonban esélye sincsen. Igaz, csak finom eszközökkel, mégis elemi erővel tör ránk a sajnálat és a szánalom, amely enyhíti, sőt feledteti is néha tettük romlottságát.
De csak néha. És éppen ettől lesz nagyon bátor és még értékesebb ez a mű. Hiába a rossz körülmények, az igazságtalan banki rendszer, a tisztességes családapa szerethetősége, semmi nem elég erős ahhoz, hogy felmentse a két férfit az alól, amit tettek. És nem is szándéka ez a filmnek. Két idegen valakinek a vagyoni helyzetét kihasználva meggyalázza elhunyt szerette sírját és ezzel emlékét is. Ezt pedig csak időről időre képes feloldani a vígjátéki elemek felbukkanása, ahogy a két amatőr váltságdíj-követelő szerencsétlenkedik a családdal és a rendőrséggel.
A felszínen egy sokszor könnyed és bohóka, a barátságot kihangsúlyozó művet kapunk, melynek története azonban pillanatok alatt komoly és mély drámává változtathatja azt. A kitűnő színészi játék, a különleges képek és az emberi kapcsolatok találó bemutatása mellett is keserédes mellékízt hagy maga után A hírnév ára. Az igazságérzetünk ugyan nem csorbul, mégis kényelmetlen megkönnyebbüléssel vesszük a film záró jelenetét. A Chaplin család végső lépésével pedig emberséget találunk ebben az embertelen világban.
