Röviden és velősen ez a tanulság, ami persze bimbózó szerelem útján jut el főhősünk tudatáig.
A Derült égből szerelem rendezője, Brandon Camp évekkel ezelőtt elveszítette az édesanyját. Ekkor körvonalazódott benne ez a filmterv, a gyász feldogozása, a továbblépés, illetve továbbélés történetbe foglalása. A forgatókönyv nem a megszokott módszerrel készült, régi producer barátjával és alkotótársával, Mike Thompsonnal felváltva írták öt oldalanként, s csak a végén finomítottak rajta közösen ahelyett, hogy aprólékosan együtt fejlesztették volna azt elejétől a végéig. Az eredmény pedig az lett, hogy megszületett Burke Ryan (Aaron Eckhart - Thank You for Smoking!, A sötét lovag) karaktere, aki felesége halála után önsegítő könyvek nagysikerű szerzőjévé avanzsál, s másokat oktat szeretteik elvesztésének feldolgozására. Seattle-be, múltja színhelyére érkezik egy újabb ilyen kurzus megtartására, s itt találkozik a vagány Eloise-szal (Jennifer Aniston ? Marley meg én, Nem kellesz eléggé), aki folytonos kudarcai után egyáltalán nem bízik a férfiakban. A Derült égből szerelem Camp rendezői debütálása, eddig forgatókönyvíróként dolgozott: ő jegyzi a Kevin Costner-féle Szitakötő szkriptjét, valamint a John Doe - A múltnélküli ember cimű sorozat sztoriját.
Seattle már számos romantikus alkotásnak adott otthont, többek között itt talált egymásra Meg Ryan és Tom Hanks a Szerelem hullámhosszán, míg a Facérokban (r.: Cameron Crowe) több különböző párkapcsolati bonyodalmat követhettünk nyomon. Itt a város nem pusztán arctalan háttér: szerves alkotórész, Eloise és Burke szerelmének építőkockái ezek a városi állomások (mint a szuper szerelőkocsis randi), ahogyan az önsegítő workshop tagjait is ide vezényli Burke és itt próbálja érzékeltetni velük a kilátástalanságból való kilábalás lehetőségét. Seattle-ben van eltemetve Bruce és Brandon Lee, akik sírjánál hőseink mozitörténeti esemény részesei lesznek.
Burke itt szeret tehát bele Eloise-ba, és ahogy érzései mélyülnek, úgy szembesül saját roncs-állapotával: tanította, hogyan tompítható a fájdalom, de saját magán nem alkalmazta módszerét, elásta inkább és mosolyba merevítette vonásait. Volt apósával (Martin Sheen - Apokalipszis most, Kapj el, ha tudsz) való találkozása után is csak tovább színlel magának és másoknak. Egy szerettünk elvesztése létünk legnehezebben átélhető érzése, és soha nem lesz jobb, pusztán megtanulunk együtt élni valakinek a hiányával. Én egészen odáig érdeklődéssel szemléltem Campék tanácsait, míg meg nem jelent a néni a halott férje hamvaiból készített sütivel, mert az egyszerűen ízléstelen, s utána nem lehet komolyan venni a filmet.
Bármikor beüthet a ménkű, bármikor szerelembe eshet az ember, sőt általában akkor következik be, amikor nem számítunk rá - ez idáig rendben is van, ahogy az is, hogy sokszor egy új érzelem segít elfelejteni a régit, s hogy Burke élete is így változik meg. De ettől még nem kellett volna a veszteség fájdalmát nevetséges szituációk középpontjába állítani. Nem ártott volna egy kicsivel több tisztelet. Érezhető, hogy a cél az élet igenlése volt, az újjászületés, de az inkább olyan lett, mint Aaron Eckhart figurája, aki mézes-mázosan gyömöszöli le mások torkán a saját igazát, míg közben magával is elhiteti, hogy ettől tényleg jobb lesz. Olyan lett az egész, mint egy öszvér, összekevertek egy kedves romantikus limonádét egy emberi sorsok tragédiáival teli fejlődéstörténettel, s ahelyett, hogy ezek az összetevők erősítenék, sokkal inkább gyengítik egymást.
Aki Jennifer Aniston nevével fémjelezett rom-komra számít, biztosan csalódni fog. Sokkal inkább drámába fog ütközni az ártatlan néző, megspékelve egy-két kínos klisével (Miért kellett felállva tapsolni a végén, miért? Na és a liftezés a végén?), aminek hatására az ember lánya néha már a széke karfáját szorongatja dühében, s azon morfondírozik, hogy a jó alapötletből, a gyász feldolgozásában való mankónyújtásból hogy sülhetett ki egy ilyen sánta, se nem dráma se nem szerelmesfilm?
