A Tabu tavaly elnyerte Berlinben a legjobb rendezésnek járó FIPRESCI-díjat. Hogy miért, az teljesen egyértelmű. Azért, amiért a Száz év magányt is szeretjük. Olyan atmoszférája van, amit nagyon nehéz rekonstruálni vagy összekeverni más művekkel.
A szerkezet
A Tabu a dolgok végén kezdődik: Pilar, a friss nyugdíjas portugál asszony nem egy vagyonos teremtés, de magánya és buzgó vallásossága arra buzdítsa, hogy ahol tud, karoljon fel nála rosszabb helyzetben lévő embereket. Egy lakótelepen él, hétköznapjait az imádságok és a virrasztások teszik változatosabbá. No, meg a szomszéd Aurora: a nyolcvan feletti hölgy - mert csak ezzel a szóval lehet illetni - abból az apanázsból él, amit lánya biztosít neki - tisztességes távolból, lehetőleg mindenfajta személyes találkozás nélkül. Aurora azonban kaszinózik, és amikor már mindent elveszt, ugrasztja Pilart fuvarért.
De a történet nem itt kezdődik. Egy zavaros mese, egy előjáték előzi meg egy fehér kutatóról Afrikában, akit vagy húsz hordár követ a fekete kontinensen, ki tudja, hová. Egészen addig, amíg a búskomorság és a gyász öngyilkosságba nem kergeti.
[img id=453101 instance=1 align=left img]A jelenben Aurora a valóság és az álomvilág között egyensúlyoz, nem túl nagy biztonsággal. Segítsége, Santa - afféle felszabadított rabszolgaként - mindenhova követi az idős nőt, kivéve a kaszinót. Santa Aurora rögeszméje lesz: Aurora azzal kergeti Pilart a reménytelen aggodalomba, hogy Santa egy fekete boszorkány, aki a lelkéért jött. A téveszmék aztán gyógyszerelvonásos álomba és a kórházba kergetik Aurorát, aki össze-vissza beszél.
A következő jelenettől mintegy ötven évet ugrunk vissza az időben: Aurora fiatal asszonyként Afrikában él, méghozzá nem is rosszul. Így aztán kiderül a nagy titok is: a Nagy Szerelem Aurorát házasságon kívül érte, Afrikában, és a lázálomnak hitt krokodilok is léteztek. A mindent elsöprő érzelmek és indulatok egy némafilm hevességével bontakoznak ki a fekete-fehér kockákon - itt már csak az nem feszeng a székben, aki tényleg szerette a száz év magányt vagy a Bernarda Alba házát.
A filmes nyelvezet
Egészen érdekes eszközt választott a rendező a helyzetek kijátszására: a kezdő jelenet feltehetően a húszas években játszódik, itt a némafilmek zongorakíséretes hangzását utánozza, azzal a különbséggel, hogy a mesélő a korszak merengő-elmélázó verseinek stílusában alámondja a képeken történteket. A jelenben és az Afrikában játszódó jelenetekben azonban váltogatja a párbeszédek kijátszását (ilyenkor az atmoszférából semmit nem hallunk, olyan, mint egy rossz, dobozhangú szinkron) a párbeszédek lenémításával. A legdrámaibb pillanatokban például nem hallunk mást, csak a fák susogását vagy a monszun záporát, esetleg a nyikorgó ajtót vagy más zajokat. Ezzel ez az alapvetően drámának nevezhető történet a kísérleti film kategóriába csúszik át, ami nem biztos, hogy jót tesz a mondanivalónak.
Összegezve
A Tabu egy portugálosan dagályos, de a dagályosságot nagyszerűen ellensúlyozó film. Apró, nüansznyi szépségek - már-már természetfilmes apróságok teszik izgalmassá, ugyanakkor néhol meghökkentően unalmas is tud lenni. Tisztelni való az eszköz, amelyet a rendező, Miguel Gomes választott ehhez a filmhez, de úgy tűnik, néha az eszköz felülírja a mondandót...
Kinek ajánljuk?
- A portugál nyelv szerelmeseinek.
- Afrika megszállottjainak.
- Örök optimistáknak.
Kinek nem?
- A nagy gesztusok ellenzőinek.
- Azoknak, akik Lisszabont szeretnék látni a filmben.
- Idős nőknek.
6,5/10
