[img id=450274 instance=1 align=left img]A Ház egy sérült gyerekeknek ideiglenes otthont biztosító internátus, amelyben mintha az uralmat (az elsődleges nézőponton túl) nem is az igazgatóság, a nevelők, vagy a Hullagyárként ismeretes kórházi szárny orvosai gyakorolnák, hanem maguk a bentlakók. 

A gyerekek a korábban kiröppenő évfolyamoktól öröklik meg a mindennapokat beszabályozó tilalmak és parancsolatok rendszerét, amely olykor brutális eseményekbe, helyesebben rítusokba torkollik.

Az eredetileg animátori képesítésében dolgozó szerző, aki közel húsz éven át csiszolgatta az eleinte képileg megformált szereplők kalandjait, súlyos és fajsúlyos világot teremtett. Nehezen megragadható, rengeteg szereplőt mozgató, rejtélyekkel teli történetében az események előrehaladása során mélyül, sötétedik el a tér, és ezzel egyidejűleg érinti egymást a két – jobbára szabályosan váltakozó – történetszál is, amelyeknek a logika törvényszerűségei szerint pedig metszeniük kellene egymást. 

Petroszjan látszólag ugyanis megadja a lehetőséget, hogy a történet kétes epizódjainak megértéséhez valahol a könyvön belül találjunk fogódzókat, de ez a várakozás lassan kudarcba fullad, illetve a vártnál nehezebben csillapodik le. A vélt vagy valós hiányérzet ez esetben mégis valahogy a szöveg feloldhatatlan, szükségszerű része: az Abban a házban elsődleges célja, hogy borzongató vakságot bocsásson olvasójára, kétségekbe ringassa, majd egyedül hagyja őt. Mint számos szereplőjét.

A regény a többszólamúsággal igyekszik elemi szinten izgalmasabbá tenni az olvasást. A kezdetben legtöbbet beszélő, a későbbiek során viszont a felerősödő hangzavarba egyre inkább belevesző figura a Bagós, akit a kerekesszékesek „osztályáról” fegyelmi vétség (egy hivalkodó lábbeli!) miatt tanácsolnak át a hírhedt negyedik csoportba a történet kezdetén. A Bagós kíváncsi, új társai szemében kotnyeleskedő fiú, folyamatosan kérdéseket tesz fel, de csupán homályos, kétértelmű válaszokkal kell beérnie. 

Az ő segítségével kerülünk közelebb a Ház kemény magjához. Később a bennfentes Tabaki, egy másik „kocsizó” lesz az első személyű elbeszélő, de az ő regnálása alatt már többen is beleszólnak a történetfolyamba: a várva várt kibocsátás (az érettségiző korú „végzősök” külvilágba – a Kintbe – engedése) előtt méhkasként felbolydult közegben mindenki nyomot akar hagyni ebben az emlékkönyvnek is beillő szövegben. 

[img id=450279 instance=1 align=left img]A másik szálon egy érezhetően régebbi történet bontakozik ki, amelynek központi figurája a karnélküli Szöcske, aki újoncból lesz egyre meghatározóbb (és hangosabb) lakója a leszedált panelrengeteg közepén elterülő Háznak.

A regény végén viszont a gyerekek mellett már a nevelők életébe is bepillanthatunk, akik különböző terveket szőnek arra, hogy megakadályozzák a Házban az új vezér megválasztásának (tapasztalatokból ítélve) véres aktusát, és tulajdonképpen eltitkolják a majdan kibocsátottak elől, mikor is hagyják el végérvényesen az üzenetekkel, rajzokkal, titkos utalásokkal és gyermeki hieroglifákkal tarkított falakat, amelyek gyermekkorukat minden bizonnyal örökre foglyul ejtik.

A történet szereplői a gyermeki szimbólumalkotás mintáját követve beszélő neveket viselnek, amelyek feltűnő külső vagy belső tulajdonságokra utalnak. 

Az egyetlen kivétel talán Ralphé, a gyerekekhez közel álló nevelőé, a Ház legrégebbi lakójáé, aki a regény végére begyorsuló és egyre vészterhesebb történetben egyre kockázatosabb pozícióba vonódik. (Neve akár sokatmondó utalás is lehet Golding A legyek ura című regényének szereplőjére, aki ott kis híján áldozattá válik.) 

Bár a nevek a legtöbb esetben végigkísérik „gazdáikat”, a Házban a névadás aktusánál is fontosabb eseménynek számít, amikor valaki új névre tesz szert. Petroszjan a regény két horizontján így több szereplőt is kettős identitással ruház fel, és az olvasás során megoldott felfedezések közé sorolható, amikor rálelünk egy alak régebbi és jelenkori énjére is. 

Az internátus világában csak az autoriter „elemek” rendelkeznek örökre bevésett jelölőkkel (mint a Cápaként emlegetett igazgató, a női „részleg” vezetője, a Keresztmama, vagy a Pókokként emlegetett orvosok és ápolók csoportja), a gyerekek pedig minduntalan kiszolgáltatottak: elég egy rossz döntés, és új nevük örökre magán viseli a tett skarlát betűjét. 

Persze vannak olyan szereplők is, akik ugyanazon a néven szerepelnek, például a Vak, aki ideje nagy részében a Ház folyosóin csatangol, de közben egy képzeletbeli erdő ösvényeit járja, és ez a többlettudás is hozzájárul ahhoz, hogy a vak fiú szavaira már-már próféciaként figyeljenek társai.

[img id=450282 instance=1 align=left img]„Minden a mesélőtől függ. Egyetlen elbeszélés sem képes visszaadni a valóságot olyannak, amilyen az volt.” (522) Míg a regény elején azzal vigasztalódhat az olvasó, hogy a Bagós részletgazdag, reflexiókkal bővített „tudósításai” orvosolni tudják a számtalan alakot szerepeltető történet kuszaságát, addigra az egyre felélénkülő hangzavar ugyanarról a történetről több oldalról, sokszor ellentmondó formában számol be. 

Miközben ez különböző etikai normák mentén segít polarizálni a Ház lakóit, illetve a gyerekek új, de legalábbis addig nem hangsúlyozott tulajdonságaikról győzi meg az olvasót.

Ebben a cseppfolyós történetben így az elbeszélés „igazáért” kezeskedő mesélő pozíciója is ki-kimozdul: a zsivaj lépésről-lépésre veszít „jelentéséből”, és kérdésessé válik, van-e valódi irányítója az őskáosz jegyeit felvillantó közegnek, azaz hihetünk-e egyáltalán a meglepően intelligens, a „felnőttes” narrációban otthonosan mozgó beszélőknek. 

A kétkedés, már akinek nem lenne elég egy olyan történet, amelyben tényleg nincsen nyugvópont vagy akár lélegzetvételnyi szünet, rengeteg tesz hozzá az olvasás élményéhez. Néha az lehet az érzésünk, hogy Petroszjan vaskos regénye az interregnum, az átmenetiség állapotát próbálja cselekményesíteni úgy, hogy a végletekig kivár minden olyan eseménnyel, amely akár hajszálnyival közelebb hozhatna egy érthetőbb, megfoghatóbb, egyáltalán láthatóbb állapotot vagy berendezkedést. 

„Tudod (…), az élet nem egyenesen folyik. Olyan, mint a vízen terjedő hullámgyűrű. Minden körben egy cseppet megváltozva megismétlődnek a régi történések, de ezt senki sem veszi észre. Senki nem ismer rájuk. Azt szokás gondolni, hogy az idő, amelyben jelen vagy, vadonatúj, friss szövés. A természetben azonban mindig ugyanaz a minta ismétlődik. Valójában ezekből a mintákból nem sok van.” (650) – rántja le a leplet Tabaki a változásnak hitt változatlanságról.

Csak Petroszjan regényének végén döbbenhetünk rá, mennyire vészterhes világot is rajzolt meg előttünk a szerző, bár mindez úgy is felfogható, hogy ha meg akart kímélni minket a sokkhatástól, ezt sikeresen megtette. Az Abban a házban kiforrott és hajmeresztően izgalmas, a legutolsó pillanatokig felfedezésekkel és feszültséggel terhes, nyugtalanító szöveg.