A zenakar látogatásában nincs semmi harsányság, halk szavú zsidók és arabok beszélgetnek benne inkább vagy kevésbé fontos dolgokról. Eran Kolirin izraeli filmrendező úgy tudja, van remény a remény házában.
Három év alatt jutott el Magyarországra Eran Kolirin agyba-főbe díjazott filmje. Az izraeli?amerikai?francia koprodukcióban összehozott A zenekar látogatása (Bikur Ha-Tizmoret) készítésének évében három elismerést hozott el Cannes-ból, kettőt az Európai Filmakadémiától, hazájában nyolcszorosan emelték magasra. Díjakat pocsék és unalmas filmek is gyakran kapnak, összesen 42-t azonban csak nagyon ritkán.
A fiatal rendezőnek ez volt az első mozifilmje, korábban tévézett inkább, és rögvest nagy fába vágta képzeletbeli fejszéjét. A zsidó?arab kulturális és társadalmi viszonyokról, az együttélésről hitelesen beszélni nyilván nem könnyű a Közel-Keleten. Eran Kolirin a képek kifejező erejét választotta, és úgy döntött, hagyja a politikát, a fegyveres és más konfliktusokat, marad a talajszinten. Arra, hogy Izrael és környéke nem mindig békés hely, csak néhány fotó utal a falakon.
Az alexandriai rendőrzenekar Izraelbe érkezik, hogy koncertet adjon egy arab kulturális központ avatásán. Senki sem megy ki eléjük, ezért némi sikertelen telefonos próbálkozás, majd rövid tanakodás után úgy döntenek, önállóan buszoznak célba. Csakhogy Petah Tikva helyett Bet Hatikvában kötnek ki, egy poros-homokos kisvárosban, ahol nemhogy kulturális központ, hanem - ez el is hangzik - kultúra sincs. Sem izraeli, sem arab. Több busz aznap már nem megy sehova, a nyolc férfi ott ragad éjszakára. Estétől reggelig sok idő van, nincs más hátra, muszáj kapcsolatokat teremteni.
Nem tudom, Bet Hatikva létezik-e, de azt igen - megkérdeztem -, hogy héberről magyarra fordítva a név azt jelenti: a remény háza. Mindez elég nagy mértékben segíti a film értelmezését. Nagy bonyolultságokra persze nem kell számítani: szinte annyi az egész, hogy a zsidók és az arabok akár meg is érthetnék egymást, ha éppen úgy akarnák.
Amit eddig írtam, annak alapján úgy is tűnhetne, mintha valami buta giccsről lenne szó, de szerencsére nem így van. Eran Kolirin ugyanis nem az eszmei mondanivalóra koncentrál, hanem a részletekre. A filmben nincs semmi harsányság, sem képben, sem szóban, sem zenében. Halk szavú emberek beszélgetnek benne halkan, inkább kevésbé, mint nagyon fontos és súlyos dolgokról, és jutnak el a megoldásokhoz, vagy legalább azok közelébe.
Jó az operatőr, jó a zeneszerző, náluk is jobbak a színészek, elsősorban a zenekar ezredes vezetőjét alakító Sasson Gabai. Utólag láttam, a pesti estes ajánlóban más már megvonta a párhuzamot Aki Kaurismäkival. A film hangulatában, látványában, a statikus kameraállások preferálásában tényleg határozottan emlékeztet a kiváló finn kiváló filmjeire.
De Kaurismäki szinte mindig fáradtabb, szikárabb, borongósabb. Eran Kolirin szerint ellenben van remény a remény házában. Hogy aztán ez igaz-e, vagy sem, az más kérdés. A zenekar látogatása 7,6-on áll az IMDb-n, elég jó átlag ez, hozzáteszek keveset: 8/10.
