Vérzivatar, élőhalottak, és mészárlás a Big Ben tövében. A Trainspotting rendezője horrorfilmet rendezett ezredkezdő félelmeinkből.
Van abban némi gőg, amikor egy tehetséges és sikeres rendező úgy dönt, hogy ezúttal egy ócska zsánerfilm kliséi segítségével osztja meg gondolatait a közönséggel. Művészfilm után pornót vagy horrort rendezni ugyanis nem egyszerűen csak lázadás a sznob műértők diktálta értékrend ellen, de egyben a magabiztosság jele is; olyan mintha mások előtt túrnánk az orrunk, mondván nekünk még az is jól áll.
Ide nézzetek, én még szarból (zsigerekből, vérből, emberi belsőségből vagy testnedvekből) is tudok igazi művészetet csinálni! - mondja az ilyen alkotó, és mi általában bedőlünk neki, ezért minden közhelyes beállításban a gondolati mélységet, minden formai játékban a mögöttes tartalmat kezdjük el keresni.
A Trainspotting után Hollywoodba dezertált Danny Boyle 28 nappal később című filmje a zombi-horror kliséinek felhasználásával próbál meg valami újat mondani rólunk, emberekről. A hetvenes évek Amerikájában népszerű műfaj legfontosabb kellékei a vérszomjas, de értelem nélküli élőholtak, az egyszerű, ámde bátor kisemberek és persze különböző vágó és zúzó fegyverek, úgymint húskloffoló, motoros fűrész, és bozótvágó, no meg a sörétes puska, ami még a legelvetemültebb zombikat is jobb belátásra téríti.
A 28 nappal később történetének kezdetén Jim, a biciklisfutár egy kórház intenzív osztályán tér magához. Se nővérek, se orvosok nem tűnnek fel az ágyánál, így hősünk felkel, és megdöbbenve tapasztalja, hogy az épület teljesen kihalt. Némi kutakodás után elhagyja a kórházat, de London utcáin sétálva se találkozik egyetlen lélekkel sem: az egész város kihalt és vészjóslóan csendes.
Amikor Jim már éppen kezdené magányosnak érezni magát, találkozik egy nyáladzó, bevérzett szemű kispappal, és vagy fél tucat egyéb undorító alakkal, akik mind az életére törnek. Az utolsó pillanatban pár álarcos menti meg, akik a bemutatkozás után elmesélik a kemény igazságot: egy szörnyű kór fertőzte meg az embereket, mindenki dühöngő, tudattalan zombivá változott, a civilizáció romokban, se áram, se folyóvíz, még a televízió sem működik.
A kis csapat pár epizódnyi kitérő után egy rádióadás buzdítására Manchesterbe indul, ahol egy katonai támaszponton állítólag már szerveződik az ellenállás. Az út végén azonban rá kell döbbenniük, hogy a zombiknál már csak a kétségbeesett, jövő nélküli ember lehet kegyetlenebb.
A zombik tehát csak amolyan ellenpont Boyle filmjében, hogy megmutassa mennyire kegyetlenek tudunk is lenni egymással mi, emberek. De ennek az amúgy is unalomig koptatott közhelynek talán ne dőljünk be, hiszen erőszakellenes horrorfilm nem létezik, ahogy a pornó sem fogja soha a kiegyensúlyozott monogám párkapcsolatot dicsőíteni.
A 28 nappal később kliséi mögött tehát nincs valódi tartalom, de talán nem is baj ez, horrorfilmre úgysem azért ülünk be, hogy utána a látottakat egy pohár száraz vörösbor mellett megvitatva eszmét cseréljünk az agresszióról, a civilizációról és mindezen dolgok filozófiai vetületéről, inkább némi izgalomra vágyunk, halálhörgésre, sikolyra és a láncfűrész lágyan duruzsoló hangjára.
A 28 nappal később pedig nem szűkölködik adrenalin-pumpáló jelentekben. A filmet ráadásul digitális videóra forgatták, ami miatt szemcsés képeivel egyszerre tűnik nyomasztóan élethű dokumentumfilmek és apokaliptikus víziónak. A kihalt városról készült felvételek, és a hihetetlenül gyors vágások mind a nézők szorongását növelik, ami talán csak akkor csillapodik némileg, ha egy nyugodtabb jelenet alatt végiggondoljuk a film történetének alapjait.
Csupa ellentmondás és hiba ugyanis a cselekmény, tele apró figyelmetlenségekkel és orbitális hülyeségekkel. Kezdve azzal, hogy az őrjöngő zombik elől fejvesztve menekülők az utca közepén hagyják autóikat, amiket azért a rend kedvéért kulcsra zárnak és még a riasztót is bekapcsolják, egészen odáig, hogy a történetben gonosszá előlépő katonák ugyan rádiójeleket küldenek a túlélőknek, de az már nem jut eszükbe, hogy nagyteljesítményű antennájuk segítségével megtudakolják, hogy is van a világ többi része, élnek-e még Anglián kívül.
Mindez persze nem sokat ront a film élvezeti értékén, ahogy a néha lelepleződő trükkök, a cselekmény szerint kihalt országúton feltűnő rendőrkordon vagy turistabusz sem, mivel ott vannak azért még a zombik, a menekülés izgalma, és a kiszolgáltatottság érzése. Akinek ez kell, azt úgysem riasztja el semmi.
