Nolan új filmjét az ambíciói teszik nagyszerűvé, még ha azokat nem is tudja teljes egészében beteljesíteni. Nem számít, mert a hézagos dramaturgia ellenére is magával ragad, beszippant, kíváncsivá tesz, felemel és inspirál, akár egy fekete lyuk. A Csillagok között egy generáció meghatározó filmélménye lehet.
A film klasszikus toposszal indít, miszerint a Föld lassan lakhatatlanná válik, ezért egy maréknyi tudós-űrhajós-fizikus-filozófuson a sor, hogy új hazát keressen nekünk. Nolan ebben a túlzások nélküli disztópiában (értsd: nem a díszleteken van a hangsúly) ráérősen mutatja be nekünk azt a családot, amelyen keresztül mi is átéljük a téren és időn átívelő világvége hangulatát. Ez a kettősség alapjaiban határozza meg a filmet, mert miközben jelentéktelen porszemek vagyunk a végtelen űrben, Hans Zimmer orgonái nagyszerűségünket is nyomatékosítják (itt egyébként erős a gyanúm, hogy a Watchmen inspirálta Nolanékat, továbbá a kürtös filmzenék reneszánsza után most jó pár évig az orgonások következnek). A Csillagok között ugyanis egy örömóda az emberiséghez. Ez egészen meglepő annak fényében, hogy az efféle idealizmus nyílt felvállalása nem hogy nem menő, hanem egyenesen közröhej tárgya – erre még maga a film is reflektál, amikor a Holdra szállás nagyszerű pillanatát színházi mutatvánnyá degradálja, vagy amikor egy kiábrándult pesszimista kezébe adja a sorsunkat. Naivitásról azonban szó sincs, mert Nolan saját gyarlóságukkal együtt is szeretettel beszél az emberekről. Ezt alapvetően két síkon teszi.
A Földön maradt karakterek évről évre reménytelenebb harca a természettel nem öncélú katasztrófajelenetek során bontakozik ki, hanem a lelkekben. Van, aki kitart, másoknak megtörik a hite, mások pedig sosem hittek igazán. A galaxisban bolyongó űrhajósok dilemmája annyival összetettebb, hogy sokkal viszonylagosabb, senki önös érdeke sem feljebb való a másikénál, csak éppen nekünk nézőknek lehet szimpatikusabb – és pontosan ez a relativitás szolgál a film központi témájaként, beszéljünk róla filozófiai vagy fizikai értelemben.
Ebből a szempontból ez a mozi tökéletesen beilleszthető a nolani életműbe, aki a varázslatot (A tökéletes trükk), a legendákat (Sötét lovag trilógia) és az álmokat (Eredet) is lerántja a valóság, a racionalitás, a tudomány szintjére. A Csillagok közöttben akad misztikus elem, de azt végül kimagyarázza a film, mi több, még a szerelmet is a matematika alapjaira helyezi – ezek azonban ettől még nem lesznek kevésbé csodás elemek, nézőpont kérdése csupán, hogy annak tekintjük-e őket, avagy sem.
Szerintem azok. Annak ellenére is, hogy Nolan A sötét lovag-trilógiához hasonlóan néha a leglehetetlenebb szituációkról is képes elhitetni velünk, hogy lehetségesek, és ezek érdekes módon nem a fizika elméleti háttéréhez kötődnek (amik többségének egyébként tényleg van alapja, de mi laikusok ezt aligha tudhatjuk), ahogy azt egy sci-fitől várnánk, hanem a cselekményhez. Ezek azok az engedmények, amiket a rendező a közönségfilm oltárán tesz. Ezért küldik a friss kadétok helyett a veterán farmert az űrbe, és ezért lehet egy több száz km/h-val pörgő űrhajóra dokkolni. Előbbi az azonosuláshoz, míg utóbbi a feszültség fokozásához kell, és ezért még nem lehet kárhoztatni Nolant, mivel a film teremtette világon belül ezek működnek is. Ugyanez igaz a kimondott bölcsességekre, Nolan ugyanis nagy mestere annak, hogy miként mondassa el a színészeivel ezeket anélkül, hogy szájbarágóssá váljanak, de a Csillagok közöttben mindezeknél szerencsére sokkal több is van (az én kedvencem az, hogy az emberi életösztönhöz kivételesen nem pátosszal viszonyul a film – ismét csak a relativitás kérdése, ugye).
A Csillagok között azonban nemcsak a tematika, a realizmus illúziója és verbális kinyilatkoztatások miatt illik Nolan portfóliójába, hanem a túlzsúfolt, egymásba szövődő idősíkokat, többszörös csavarokat támogató történetszövés miatt is. A rendező sok szereplővel dolgozik, van itt pozitív és negatív előjelű karakterfejlődés, de csak néhányukban van ideje, tere elmélyedni, ez pedig hiba egy olyan filmben, ami rólunk, a bennünk levő tudásvágyról, az élni akarásról és a szeretetről szól. Pedig pont ennyi választja el attól a mozit, hogy remekműnek hívhassuk.
Nolan filmje azonban így is meghatározó darab, mivel őszintén felvállalt idealizmusával szembemegy a fennálló trendekkel, amelyek egyik része szerint az ember nem más, mint eltorzult, frusztrált, kétarcú valami (lásd a kertvárosi drámák és szatírák tömkelegét), vagy pedig cirkuszi kellék (a legtöbb látványfilm). A Csillagok között viszont érzelgős drámaként, látványos blockbusterként és elgondolkodtató, agytekervényeket és szívbillentyűket egyaránt megmozgató élményként is működőképes. Valahol az Avatar és Az élet fája között félúton.
