Az üldözött tragikus módon Philip Seymour Hoffman egyik utolsó mozijaként vonul be a filmtörténelembe, ezzel mintegy elhomályosítva a kémregény mestere, John le Carré és a markáns stílusú rendező, Anton Corbijn hibátlan munkáját.

Az idő: valamikor 9/11 után, a hely: Hamburg. Egy titkos antiterrorista kémügynökség munkájába nyerünk bepillantást, melynek érdeklődését egy Csecsenföldről illegálisan érkezett fiatal mohamedán férfi kelti fel. A meggyötört muzulmán új életet akar kezdeni a városban az orosz apjától örökölt tetemes summából, de nem zárható ki, hogy több egyszerű menekültnél: talán alvó terrorista, egy következő 9/11 hangszerelője. A rendőri szervek szemében potenciális fenyegetés, a terrorelhárítók kezében viszont csodafegyverré is válhat, hisz könnyen beépíthető a helyi dzsihádista sejtekbe, ahol az iszlám terrorizmus vezéralakjait buktathatja le. A hajszába civilek is belekeverednek, például a rejtélyes csecsen új ügyvédje (Rachel McAdams) és egy bankár (Willem Dafoe), akivel elszámolnivalója van.

Corbijn az angol író adaptálóinak hosszú sorába állt be: filmje Le Carré 2008-as, A Most Wanted Man című könyvének moziverziója. A kémirodalom egyik legnagyobbjaként számon tartott ex-hírszerző újabban executive producerként is jegyzi a munkáin alapuló mozikat, Az üldözött pedig arra enged következtetni, hogy Le Carré olyan, mint a jó bor. A 82 éves veterán kiválóan ragadja meg a korhangulatot, története hibátlan kor- és kórkép a 9/11 utáni nyugati világról. Bennfentes kémtörténetei populista hangvételű paranoia- és konspirációs thriller módjára is olajozottan működnek, e műve sem kivétel: a kortárs „háború a terror ellen”, az iszlamofóbia és a xenofóbia forró és ellentmondásos, politikai fronton véleményeket megosztó témáit aknázza ki. Le Carrénál a korrupt, kicsinyes és felelőtlen hatalmakat képviselő kémekkel magányos kisember száll szembe, legyen az A panamai szabó vagy Az elszánt diplomata címszereplője (utóbbinak eredeti titulusa annyit tesz: „Az örök kertész”). A Suszter, szabó, baka, kém egy kettősügynök identitása utáni nyomozásról szól, azaz már nemcsak összeesküvés-mozi, whodunit krimiként is jól teljesít, Az üldözött pedig ezenfelül sorozatgyilkos-thrillernek is beillik, hisz a kémhős (ott Gary Oldman, itt Hoffman) által megoldandó rejtély többé nem az, hogy ki a tettes, hanem hogy Az ördög maga IRA-terroristájára hajazó címszereplő bűnös-e. A paranoid atmoszféra szinte tapintható: a titokzatos és szeszélyes muszlim robbanásveszélyes rizikófaktor, és sosem tudhatjuk, meddig mennek el pszichológiai hadviselésben a terrorelhárítók s mekkora veszélyben van a civilek élete.

Az üldözött kettős szerzőiségű mozi, Corbijn életművéből sem lóg ki. A karrierjét fotósként és kliprendezőként kezdő művész debüt-rendezése (Control) bensőséges portré az általa jól ismert Joy Division-frontember Ian Curtis tragikus és rövid életéről – bennfentes sztori, bepillantás a kulisszák mögé, mint le Carré művei. Második mozija, Az amerikai ugyancsak brit regény adaptációja (A Very Private Gentleman), sztárral a markáns főhős szerepében (George Clooney). Olaszország után ezúttal Németországba látogatott, azonban míg a spagettiwestern és giallo hatásokat mutató bérgyilkosfilmjéből legfeljebb az indokolatlan női meztelenkedés maradhatott meg a nagyközönség emlékeiben, e thrillerjét immár edzett veteránnak számító műfajfilmesként vezényelte le.

Szerencsésebben választott Le Carré történetei közül, mint Fernando Meirelles és Tomas Alfredson, a két korábbi adaptáció rendezői. Előbbi Az elszánt diplomatával nem jutott messzebb sikerfilmje, az Isten városa koppintásánál, utóbbi a Suszter, szabó, baka, kém alkalmával nyomdaszagú moziváltozatot készített, ami a televíziós Christie-adaptációkhoz hasonlítható (mivel percek alatt tucatnyi fontos figurát mutat be, fejben kell párosítanunk és memorizálnunk a színészeket, a neveket és a karaktereket, míg egy regény esetében bármikor visszalapozhatunk). Corbijn lassan, de biztosan növeli a feszültséget, határidő-dramaturgiát használva pörgeti thrillerré a szociálisan érzékeny és realista emigráns-drámát, melynek karaktereivel zökkenőmentesen azonosulunk.

Corbijn munkája legfeljebb annyiban bírálható, hogy biztonsági játék: egy Le Carré-regény roppant hálás alapanyag, amiből egy középszerű direktor számára is ujjgyakorlat lebilincselő mozifilmet rendezni. E történet elmeséléséhez – ellentétben a Controllal és Az amerikaival – korántsem volt szükség a holland multitalentum tehetségére. Akitől viszont mi sem állt távolabb a kockázatkerülésnél, az a terrorelhárító kémek parancsnokát játszó Hoffman: tökéletesen illett hozzá szerepe, hisz ritka ambiciózus és elhivatott színészként idealista, önpusztító munkalkoholistát alakított, a drogfüggősége miatt elhunyt művész balsorsa pedig tragikusan rímel Le Carré kiábrándult világlátására is. Corbijn filmjében látható pályája egyik, ha nem a leginkább fajsúlyos alakítása, így talán halála nélkül is főként az ő játéka maradt volna meg emlékeinkben Az üldözöttből.

Pont: 9/10