"Jean Renoir a világ legnagyobb filmrendezője" - mondotta illedelmes pimaszsággal Francois Truffaut. Hebrencs kijelentésével akár vitatkozhatnánk is, de semmi értelme - olyan szinteken járunk, ahol a dekázás önkielégítésnek is kevés. Az 1931-es keltezésű darab a maestro második hangosfilmje, és saját bevallása szerint döntő fordulat a pályáján. A történet Maurice Legrandról, egy középkorú bankpénztárosról szól, a rendező (és a kor) kedvenc színésze, Michel Simon adja. Kistisztviselőnk otthon reménytelen papucshős, házsártos felesége nyírja, ahol éri, ám ha eljő a vasárnap - mint az Omegánál a negyvenéves könyvelő, dobverőt kér az aktatáska helyett: Legrand festeget. Visszahúzódik álmai mezejére, ami annál is könnyebb, hisz' a számára perdöntő dolgokat sem veszi le odakintről. Egy nagy festő, csak épp lövése sincs róla - noha önszemivel is láthatja képeit egy elegáns galériában, bár addig sok víz lefolyik még itt-ott. Elsősorban szerelmi ügymenetbe keveredik egy - nos, műértő - rosszlánnyal, majd eszement féltékenységében (a kis céda csak a stricijéért eped) el is teszi láb alól, s végül ótvaros csavargóként látjuk őt viszont.
Nos, az ilyen sztorira szoktuk mondani, hogy ha beadnánk egy ökörnek, menten kitörne rajta a kergemarhakór... És mégis, van benne valami, azaz nem az elkészítés óta eltelt sok év megbocsátó fensőbbsége mondatja velünk, hogy érdemes megnézni. Hanem egy nagyon is maiság: Legrand sodródását, drámáját épp annyira tartja el magától Renoir, amennyire ma a legjobban szeretjük: nagyon, nagyon kicsit, mégis észrevehetően.