Jerry Bruckheimer a Pearl Harbor című Titanic-klónnal jócskán befürdött, de nem adja fel. Megint háborús filmhez adta a nevét, na meg a vaskos köteg zöldhasúakat, ám tanult a korábbi kudarcból. A film rendezését ugyanis ez alkalommal nem kisebb szaktekintélyre bízta, mint az Alienek és a római gladiátorok legjobb ismerőjére, Ridley Scottra.
Ami jó volt a Gladiátorban, az Scott új filmjében is benne van. Ami zseniális volt a kissé alábecsült Hannibálban, az szintén átmenekítődött a sólymok közé. Így aztán már csak matematikailag is bizonyítottnak tekinthetjük, hogy a Black Hawk Down az utóbbi idők legjobb Scott-mozija kell hogy legyen. S mi tagadás, az is.
1993-ban az amerikai hadsereg és az ENSZ békefenntartók nagyjából ugyanazt tették Szomáliában, mint amit mostanság Koszovóban tesznek- egy polgárháborúnak indult konfliktusban próbálják a békebíró szerepét eljátszani, ám az efajta játék a legtöbbször vérre megy. Ezt kénytelen a saját bőrén megtanulni az a mintegy száz amerikai katona is, akik október 3-án bevetésen vesznek részt az ellenséges vonalak mögötti városrészben, ahol Szomália akkori diktátora, Mohamed Farah Aidad éppen titkos kormánygyűlést tervez. Az amerikaiak terve látszólag egyszerű- villámcsapást mérni az ellenállókra egy kisebb katonai konvoj, meg néhány Black Hawk típusú vadászhelikopter segítségével. Arra azonban nem számítanak, hogy két helikopterüket is lelőhetik egymás után, s a sebesültek segítségére érkező konvoj is a szomáliai ellenállók csapdájába kerülhet. Az előre nem látott tragédia azonban bekövetkezik, s az ellenséges területen rekedt katonák élete innentől kezdve sokkal inkább a puszta szerencsén múlik, mint bármi egyéb körülményen...
Igazán drámai film született Ridley Scott irányításával, amely a Pearl Harbor, vagy a Ryan közlegény-féle zászlólengető patriotizmus helyett a háború valódi arcát képes megmutatni. Valóban átérezzük a szegény, minderről semmit sem tehető amerikai katonák sorsát, akik idegen földön, idegen országok problémáinak megoldójaként kénytelenek szembenézni a halállal, amely bármelyik ajtó vagy házsarok mögül leselkedhet rájuk. Pietro Scalia vágó őrületes sebességet diktál képeivel, ezt a vágtát csak néha-néha töri meg Scott elmélázó kamera-szeme, amely mint anno a Gladiátorban is tette, most is láttatni engedi azokat a részleteket, melyek felett olyan könnyedén hajlamosak vagyunk átsiklani, pláne háborús képsorok figyelemmel követésekor. S ha látni akarjuk a háború borzalmaiban elrejtőző szépséget is, akkor engednünk kell, hogy Ridley Scott kalauzoljon bennünket. Meglátják, megéri.
