Akarjuk tudni az igazságot? Hiszen ha csak egyéni valóság létezik, objektív igazságra nem bukkanhatunk. Egy dolgot azonban leszűrhetünk. Robbantani szemét dolog.
Történet
Merényletet terveznek az amerikai elnök ellen, aki Spanyolországba érkezik egy terrorizmus elleni konferenciára. Antiglobalista tüntetők tömegein átverekedve épp csak levegőt vesz, hogy beszédét elkezdje, mikor eldördül az ominózus lövés. Az elnök összeesik, a pánik eluralkodik. Ennek a közel 20 perces eseménynek a különböző nézőpontjait nézhetjük újra és újra. Mindenki mást látott, gondolt és érzett. Csak szubjektív valóság és igazság létezik.
"Travis csavar"
Pete Travis rendező érdekesen narrálja végig a történetet, bár az alapgondolatot, amire épül Kuroszawa már 1950-ben filmvászonra álmodta egyszer, méghozzá zseniálisan. Többféle nézőpont létezik, a film pedig alkalmas arra, hogy mindezeket bemutassa és a néző elé tárja. Minden egyes részletet, elejtett félmondatot, vagy nagyon is szembeötlő, félreértelmezett tettet. Azért cseles dolog ez, mert így a nézőre bízva az értelmezés lehetőségét, mindenki azt gondol bele, amit akar. Mivel azonban itt egy klasszikus sémákkal dolgozó amerikai filmről van szó, a nézői aktivitás feleekkora szerepet sem kap. Annyit azért igen, hogy az érdeklődést végig ébren tartja az, hogy a mozaikdarabkák a néző kezében vannak.
Színészek
A dramaturgiai csavaráson kívül a színészválasztás szúrhat azonnal szemet. Nem nagy A listás színészek néznek szomorúan vagy keményen, hanem a 2002-es Távol a mennyországtól (mellékszereplő kategóriában) sikere óta, A kategóriás fesztiválon díjakat nem bezsebelő Dennis Quaid. Ott van még a Lost-os múlttal rendelkező Matthew Fox, vagy a szintén nem főszerepekkel bombázott, egykor jobb napokat látott William Hurt. Eduardo Noriega-ról, a hazájában népszerű spanyol kedvencről nem is beszélve. Ez azonban nem hátránya a filmnek. Sőt. Olyan ismerős, de nem elkoptatott arcokat látunk, akiket jó nézni a vásznon. Ráadásul zseniális ötlet is, hiszen nincs kizárólagos főszereplő. Mindannyian egyenrangúak a filmben.
Summa
Lehet azt mondani a filmre, hogy utánérzés, de vállaltan az. Mindeközben pedig úgy használja és alkalmazza a dramaturgiát, hogy folyamatosan kizökkent. A néző egyre-másra új impulzusokat kap, izgalmat és a vágyat, hogy ő fejthesse meg a nagy titkot. A rendező úgy alkalmazza a kliséket, ahogy elvárható és ez abszolút pozitív értelemben értendő. Kellemesen adagolja a feszültséget miközben játékra hív. Erősíti az ismerős érzéseket a nézőben és pont olyan izgalmat ad, amit elvárunk tőle. Ha pedig egy film megfelel az elvárásoknak, kellőképpen aktuális és persze politikailag korrekt, a színészek pedig megnyugtatóan hozzák szerepüket, akarhatunk-e többet. Legfeljebb a popcorn ropogtatása közben kell pillanatokra szünetet tartanunk, nehogy lemaradjunk egy-egy kulcsfontosságú részletről.
Kinek igen, kinek nem
+ a lineáris dramaturgiát messzire elkerülőknek
+ aki kedveli a Javier-t (de nem Bardem) alakító Edgar Ramirez-t
- aki látta már filmen hogyan hal meg az USA elnöke
- súlyos akciófüggőknek, mert adrenalintúltengetésre nem alkalmas
7/10
