A Disney-Pixar világában eddig is tudtuk, hogy minden megtörténhet, de talán a folyékonyan, dialektussal beszélő állatoknál-tárgyaknál-válogatott szörnyeknél is nagyobb csoda az, amit a Fel! alkotói Carl Fredricksennel véghezvisznek.
Öregember nem vénember
Nekem körülbelül tíz perc alatt az egyik kedvenc egész estés animációm lett a Fel! (persze természetesen csakis a Kis hableány után, mert abban éneklő rákok vannak). Ennek oka a főszereplő öregemberben keresendő, aki annyira helyes, borzalmasan mogorva és szeretetre méltóan hosszúra nyúlt képű, hogy csak egy traumatikus gyerekkori nagypapa-élmény tántoríthatna el attól, hogy a szívembe zárjam (de még azt is felülírná). Persze az első pillanatban még antipatikusnak próbálja feltüntetni a film, de ezt is roppant szimpatikusan teszi. A morcos öregembereknél kevés ellenállhatatlanabb karakter-archetípust ismerek.
Felfedezni a világot
Carl házát lebuldózereltetné egy társaság, megvan az engedély, a körülötte lakók már mind rábólintottak a telek-eladásra, az öregember azonban ragaszkodik a házhoz, nem utolsósorban az egyik falon óvón figyelő kis fotó miatt. A néhai feleséggel közös álmuk volt, hogy együtt fedezzék fel a világot, s elutazzanak a Föld leghatalmasabb vízeséséhez: a Paradise Falls-hoz. Carl egykori foglalkozásának így gyorsan dramaturgiai funkciója lesz: egy éjszaka leforgása alatt annyi színes léggömböt kötöz a házra, hogy reggel, amint jönnek érte a gondozók, hogy elszállítsák az idősek otthonába - már csak egy pillanat kérdése, hogy Carl és a faszerkezetű vityilló felfelé ne vegye az irányt. A gond csak annyi lenne, hogy hősünk véletlenül magával szállít egy, azaz egy darab vietnami kisfiút is, aki jó cserkész módjára innentől minden iránt érdeklődik, ami gyereket a világon csak izgathat. Nem nehéz kitalálni, merre fut majd a történet, a gyerek-öregember-barátság alaptoposza gyönyörűen működik, akárcsak az örök szerelemé, ami Carlt hegyen-völgyön átvezeti egy lufik által vezérelt házikóban. Egyfelől naiv mese a Fel!, másfelől pedig vállaltan bátor történet egy nagyon ódivatú dologról, egy nagyon ódivatú emberkével a főszerepben.
Léggömbökkel álmodók
A Némó nyomában, a Szörny Rt. És a Toy Story két direktora, Pete Docter és Bob Peterson egyúttal a forgatókönyv szerzői is, akik igazi lírai rajzfilmet készítettek - leszámítva azt a filmvégi akció-szekvenciát, amire természetesen szükségük volt (harmadik írótársuk a játékfilm irányéból érkezett: Thomas McCarthy korábban két, nálunk is bemutatott gyönyörű kis függetlenfilm írója-rendezője volt: A látogatóé és Az állomásfőnöké). Mindig elcsodálkozom, ha olyan filmek készülnek, amik a "dolgok álllását" tekintve nem nehézkesen készülhetnének el, hanem az ötlet, ha önmagában elmesélnénk, klasszikus filmes öngyilkosságnak tűnhetne, ha létezik ilyen. A Fel! mégis azt példázza, hogy érdemes szentimentális történeteket mesélni, vagyis egy nagy csokor lufit kötni a házunkra és jó messzire elszállni vele.
Kinek ajánljuk?
- Mindenkinek.
10/10
