Három kényszerpályán mozgó férfi és egy érzékien szép, de ördögien céltudatos nő kapcsolata a gyóntatófülkében, a pszichiátriai díványon és egy bingóasztal mellett elbeszélve. Nagyszerű színészek, emlékezetes hangulat és néhány ismerős képkocka - az Érzéki csalódás csak keveseknek okozhat igazi csalódást.
A valóság végletesen szubjektív érzékelését, az agyvelő rostjai közé beszivárgott emlékfoszlányokból felépített személyes történelem önámítását minden gondolkodó ember felfogja, átérzi, megszenvedi. A modern, illetve posztmodern művészet ráadásul kifejezetten divatossá tette a témát, ezért Proust óta nem akadt valamirevaló író, filozófus vagy esztéta, aki ne írta volna meg a maga variációját erre az ősi témára.
Az Érzéki csalódás című film alkotói is az emlékezés viszontagságait próbálják meg ábrázolni, de töprengés és elméletek farigcsálása helyett inkább egy gazdaságilag versenyképesebb formába, a hollywoodi film kliséibe csomagolják mondanivalójukat. A történetben három férfi: egy szerencsétlen csapos, egy perverz sztárügyvéd és egy némi súlyfelesleggel küzdő rendőrnyomozó meséli el élményeit, benyomásait egy lányról, aki az eltérő nézőpontok miatt hol őrültnek, hol kurvának, hol pedig földre szállt angyalnak tűnik. A három különböző szerep azonban ugyanazt a nőt rejti, aki mindenkit felhasznál, hogy megvalósítsa álmait, melyek egy csendes kisvárosi ház, zöld gyeptéglák, virágmintás függönyök és egy nagyteljesítményű mikrohullámú sütő körül forognak. Hullákon és összetört szíveken keresztül gázol, hogy felépítse magának az amerikai életforma szentélyét, sőt egy DVD-vel felszerelt házimozi rendszerért még a lelkét is áruba bocsátaná.
A film készítői a csapos, Randy történetére helyezték a hangsúlyt, ezért a másik két nézőpont csak a moziban ülők hiányos ismereteinek kiegészítésére, és a történeten tátongó lyukak betömésére szolgál. Ennek ellenére a filmbe zsúfolt ötletek és a finoman kidolgozott képi megoldások jól érzékeltetik a szereplők elbeszélései közti különbségeket, így lelki alkatuk és motivációik eltérő vonásai is felszínre kerülnek. Matt Dilon, John Goodman, Michael Douglas és a többi férfi szereplő kitűnő alakítása teszi igazán szórakoztatóvá ezt a filmet, a hatást pedig szinte a végletekig fokozza Liv Tyler, aki a nézők nagy örömére nem örökölte apja rút vonásait. A film minden képkockája bizonyítja ugyanis, hogy az "Amerika második legnépszerűbb nagyszájú rockénekese" címet bitorló Aerosmith-frontember a genetika vak végzete folytán egy őrítően szép lány apjának tudhatja magát.
A moziban ülve mindezek ellenére mégis az emlékeim közt kutakodtam, minden igyekezetem ellenére sem tudtam leállítani néhol már szektorhibás winchesterem, ami hangosan kattogva kereste a filmben feltűnő ismerős jelenetek előzményeit. Először a nemrégiben bemutatott Mementóra gyanakodtam, hiszen abban a filmben is emlékeivel küzdő főhős és őt kihasználó szépséges hölgy áll a középpontban. De hamar rá kellett döbbennem, hogy a párhuzamoknak itt vége is szakad, hiszen míg a Memento újraértelmezte, sőt továbblendítette a Tarantino mester által felállított szabályokat, az idő és hely manipulálásának művészetét, addig az Érzéki csalódások csak a jól bevált kliséket fűszerezte meg némi kreativitással és színészi tehetséggel. Ebben a filmben is feltűnnek ugyanis Tarantino kedvenc kellékei: a giccs határán egyensúlyozó díszletek és ruhák, egy emberséges bérgyilkos és persze egy bödönnyi vér. A film különböző szálai itt is egy csendes lakásban, sárguló tapéták közt kirobbanó groteszk vérfürdőben tapadnak végleg össze.
De mindez csak apró kellemetlenség, amit némi jóindulattal könnyen elfeledhetünk. Egyébként is, ki emlékszik már a Ponyvaregényre? Ha pedig mégis ismerős lenne egy-egy beállítás vagy poén, akkor nyugtassuk meg magunkat: minden hasonlóság csak érzéki csalódás
