Alapos újrafazonírozást kapott a fiktív magándetektívek ősatyja. Guy Ritchie látványorientált kalandmozijában nem a pipafüstben érlelt briliáns gondolatmenet, hanem egy-egy jól irányzott balegyenes tesz pontot az ügyek végére.
Bár valójában nem Sherlock Holmes volt a krimi irodalom első magándetektíve, a legtöbben mégis úgy gondolják, hogy az ő kabátjából bújtak elő mindazon nyomozók, akik a mai napig benépesítik könyveink lapjait, mozivásznainkat és tévéképernyőinket. Sir Arthur Conan Doyle bizonyára maga sem gondolta, hogy egy műfaji ikont hoz létre, mikor 1887-ben megírta A bíborvörös dolgozószoba rejtélye című regényt, melyben Holmes először indult egy megoldhatatlannak tűnő eset felderítésére. A teremtmény hamarosan önállósította magát, így hiába tette el őt Doyle láb alól Az utolsó eset című novellában, az olvasóközönség féktelen dühe visszahozta őt a halálból.
Holmes nem pusztán teremtőjét hajtotta szolgasorba, a gyöngyvásznat is hamar meghódította. Az egyik legnépszerűbb zsáner archetipikus kulcsfigurájaként persze nem is volt nehéz dolga, így amellett, hogy filmes detektívek egész sorát inspirálta, ő maga a filmtörténet legtöbbet foglalkoztatott fiktív karaktere lett. A bűnügyi rejtvényfejtés intellektuális izgalma azonban sokszor kevésnek bizonyult, így a mainstream Sherlock Holmes-filmek más irányba kezdtek tapogatózni: ha nem épp a detektív magánéletéről rántották le a leplet (Sherlock Holmes magánélete), akkor akciódús ifjúkori eredettörténetet kreáltak a karakterhez (A fiatal Sherlock Holmes és a Félelem Piramisa). Guy Ritchie opusa is ezen az úton halad, jó adag romantikával és kalandelemekkel vértezi fel az ingerre éhező nézői tekintetek ellen a középpontban álló krimi-szálat.
A megszilárdult Holmes-ikonográfia kikezdése üdítően hat egy bizonyos határig, Ritchie azonban oly messzire merészkedik ezen a téren, hogy az már a karakter legbelső lényegét fenyegeti. A külsődleges attribútumok - hórihorgas termet, hosszú pipa, kockás kalap - elhagyása semmiféle hiányérzetet nem okoz, az viszont kifejezetten zavarba ejtő, hogy Holmes ezúttal legalább annyit használja az öklét, mint az eszét. Persze maga Conan Doyle is rendkívüli boksztudással ruházta fel detektívét, de a bűnügyek megoldását csak a legritkább esetben bízta a test-test elleni küzdelmekre. A Robert Downey Jr. által megformált Holmes viszont lépten-nyomon csetepatéba keveredik, így a pipafüstben érlelt briliáns gondolatmenetek helyett ezúttal egy-egy jól irányzott balegyenessel tesz pontot az ügyek végére (és hiába hangsúlyozza ki többször a film, hogy Holmesnál a verekedés is tudományos alapokon nyugszik).
Mindezzel nem a legfőbb gond, hogy eltávolodik Conan Doyle szellemiségétől. Együtt tudnánk élni a tudattal, hogy bár elveszítjük Sherlock Holmes-t, viszont kapunk cserébe egy tökös viktoriánus szuperhőst. A karakternek ez az áthangolása azonban sehogy sem passzol össze a film alapkonfliktusával, vagyis a racionális világszemlélet és okkultizmus vérre menő csatájával. A nyomozásnak ugyanis nem egy bűncselekmény feltárása a végső célja (és nem is a politikai világrend megőrzése, ahogy helyenként sugallja a rendező), hanem a tudományos világkép megóvása mindenféle népbutító babonaságtól. A sátán kutyájában találkoztunk ezzel a képlettel először, melyben Holmes a Baskerville-örököst is majdnem feláldozta annak érdekében, hogy megcáfolja a túlvilági fenevad létezését, ezúttal pedig egy nagyratörő Lord mágikus praktikái mögött rejlő szemfényvesztést kell lelepleznie.
A bűnügyi történetnek tehát nem morális, hanem ismeretelméleti tétje van - ezt a klasszikus detektívtörténetekben kódolt szellemi küzdelmet degradálja a film az akció végletekig fokozásával, hiszen a racionalizmus diadala nem annyira Holmes lehengerlő intellektusán, inkább boksztudásán múlik. Logikailag tehát egy pillanatra sem jelent kihívást számára az eset, csak végig kell bunyóznia magát London alvilágán, hogy elérjen a megoldáshoz. A harmatgyenge antagonista sem segít sokat a helyzeten. Hiába Mark Strong személyes karizmája, Lord Blackwood nem kap elég teret a kibontakozásra. Alig van a színen, és mikor megjelenik, akkor is pusztán jelentőségteljes ostobaságokra futja tőle. Összességében olyan hatást kelt, mint egy frusztrált, pályatévesztett bűvész, aki csak félreértésből került a politikai-szektavezetői pályára. Figurája már csak azért is súlytalan marad, mert nem több puszta bábnál az igazi főgonosz kezében, aki majd a folytatásokban fog csak kilépni a napfényre.
A film erényei közé tartozik viszont a stilizált 19. századi atmoszféra, melyet kiválóan ragad meg a rendező. Misztika és ráció viadalához tökéletes kulisszát szolgáltatnak a viktoriánus London mocskos utcái, ahol az okkult szertartásokat végző titkos társaságok vígan megférnek az ipari forradalom vívmányaival. A szereplőgárdára sem lehet panasz, külön említést érdemel a központi duó - Holmes és Watson összetett, "se veled, se nélküled"-viszonya rendkívül szellemesen kerül bemutatásra. Robert Downey Jr. csuklóból hozza azt a pimasz lezserséget, melyet megszokhattunk tőle, de Jude Law is nagyszerűen feszeng az aggályoskodó Watson szerepében. Kettejük szüntelen cívódása sokkal szórakoztatóbb, mint a film derekánál rohamosan ellaposodó krimi-szál. Reméljük a második részben már nem egy feketébe bújtatott bohóc lesz Holmes ellenfele, és detektívünk méltóbb vetélytársra talál a megátalkodott Moriarty professzor személyében.
