A mag tudományos-fantasztikus film. Majdnem így van, ugyanis az első harmada (nagyjából) tudományos, a második kétharmada pedig fantasztikus.
A tudományos-fantasztikus, vagy ha éppen így jobb, a sci-fi filmek legnagyobb hibájának általában a fantasztikum túltengését szokták felróni bizonyos (tudományos) körök. Szerintük a tudomány mai állása szerint lehetetlen, elképzelhetetlen, teljes képtelenség, nem megvalósítható, egyenesen badarság ide-oda ugrálni a térben, sőt időben, utazgatni távoli galaxisokba fénysebesség többszörösével száguldó űrhajókon, vagy éppen körülnézni a Föld kellős középpontjában. A közönség álmodozásra hajlamosabb fele viszont legyint a tudósok aggályoskodásaira, mit nekünk gravitáció, különben is az Erő velünk van, és nem veletek! A tudomány csigamértékű vánszorgásával nem összemérhető a képzelet szárnyalása, ám ha repülésünk a tudomány ténymezejéről rugaszkodik el, talán még szórakoztatóbb is lehet holmi tündérmesénél.
A fentiekből következne, hogy A mag tudományos-fantasztikus film. Majdnem így van, ugyanis az első harmada (nagyjából) tudományos, a második kétharmada pedig fantasztikus. Nagyjából olyan, mintha valaki az egyetemeket kihagyva, ám többhónapnyi intenzív National Geographic Channel-nézéssel rajtolna a Nobel-díj jelölésért. A röhej az, hogy a valóság ijesztően közel jár ehhez, ugyanis a film producerei éppen (egyébként erős vulkanikus tevékenységéről is ismert) Hawaii szigetén süttették hasukat, nyilván erős Tequila Sunrise overdózisban, amikor egy spontán lávaömlést látva tudatosult bennük, hogy innen, vagyis onnan csak egy lépés a Föld magva. Rögtön beúszott a képbe az Utazás a Föld középpontjába című hatvanas évekbeli B-movie emléke, talán valami Vernétől, és már kész is a világmegváltó film terve, ami szerencsésen meg is valósult, itt van, láthatjuk. A dolog tudományos része annyi, hogy úgy tűnik, többek között egy Herndon nevű geológus (Discovery Magazin, 2002) szerint is, hogy a Föld magva tulajdonképpen egy atomreaktor, ám ez a reaktor leállhat. A gond csak az, hogy nem tudjuk mikor, egymillió év múlva, vagy a jövő héten. Ez a reaktor egy hatalmas elektromágneses teret is gerjeszt a Föld körül, ez megvéd sokféle világűrből érkező csúnyaság ellen, ám a leállással ez is megszűnik: az eredmény katasztrofális a teljes élővilágra nézve. Az öngyilkos bálnák esete hasonlítható ehhez, például. Mindössze ennyi a tudományos a filmben, a többi már a fantázia szüleménye, legalábbis remélhetőleg.
Valami gonosz tábornokok aztán egy szupertitkos földrengésfegyverrel előidézik ezt a Földmag-atomreaktor leállást, amit aztán egy maroknyi hős, de nagyon laza tudósnak kell helyrehozni. Ők aztán meg is teszik ezt becsülettel, megmentik a világot éppúgy, mint az Armageddonban vagy a Godzillában, meg a hasonlókban teszik, az elvárható igényeknek megfelelően, padlóremegtető Dolby Surround 5.1-es hanghatásokkal és szemkápráztató digitális fényjátékokkal, csak ez alkalommal egy szuperszonikus atommeghajtású lézerfejű hernyóval a Föld alá bújnak, és nem az ég felé röpködnek. A lényeg ugyanaz, mint az előbb említett példákban, hogy má' megint az amerikaiak mentik meg a Földet. A pozitívum most az, hogy az állam titkos manipulációit most a civilek hozzák rendbe, nem a hős amerikai hadsereg, mert abból mostanában kicsit tú mács. Mintegy tanulságként is, a film felhívja a figyelmet azokra a tevékenységekre, amelyek károsíthatják a Föld elektromágneses védőmezejét, valamint figyelmeztet a titkos fegyverkísérletek veszélyeire is. Nekem ugyan ezek finoman szólva pusztába kiáltott szavaknak tűnnek, de akinek bejött az Independence Day, az Armageddon és a Godzilla, és nem zavarják a néha idegesítően bárgyú dialógok, az nem fog csalódni A magban sem. Szép hangos, látványos, kicsit tudományos, kicsit fantasztikus, ám olyan "semmi különös" mozi, ráadásul még mindig Verne Gyula nyomában.
