Nem is olyan régen, egészen pontosan kasszarobbantó filmje, a Hatodik érzék bemutatásának idején, Hollywood elöljárói még vállukra emelve, önfeledten ünnepelték M. Night Shyamalan-t. Legfrissebb filmje, a Lány a vízben úgy elhasalt - a kárörvendők legnagyobb örömére - az amerikai pénztáraknál, mint kevés másik mozi az idei szezonban.
Nem is olyan régen, egészen pontosan kasszarobbantó filmje, a Hatodik érzék bemutatásának idején, Hollywood elöljárói még vállukra emelve, önfeledten ünnepelték M. Night Shyamalan-t, s olyan vélemények is sűrűn elhangzottak, hogy az indiai felmenőkkel büszkélkedő filmes az utóbbi idők legtehetségesebb Spielberg-tanítványa. Alig néhány év elteltével, s három filmmel (A sebezhetetlen, Jelek, A falu) a háta mögött Shyamalan immár arról is mesélhetne egyet s mást, hogy milyen érzés kegyvesztettnek lenni egykori dicsőségei színhelyén, merthogy legfrissebb filmje, a Lány a vízben úgy elhasalt - a kárörvendők legnagyobb örömére - az amerikai pénztáraknál, mint kevés másik mozi az idei szezonban.
A közönség reakciójában - hisz mindenkinek szíve-joga bojkottálni a neki nem tetsző filmeket - nem is lenne semmi rendkívüli, ha a Lány a vízben jóval alulmúlná a rendező eddigi kasszasikereit. Erről azonban szó sincs, a mester e legújabb esti meséje ugyanis éppen olyan tipikus Shyamalan-film, mint a többiek. A tipikus alatt ugyanazokat a filmkészítői erényeket és gyengeségeket értjük, melyek a korábbiakban is jellemezték Shyamalan filmjeit, elég csak, ha a rendező kivételes atmoszférateremtő és feszültségfokozó képességére, de íróként kissé korlátozott fantáziájára gondolunk. Mindezek egyszerre vannak jelen ebben a filmjében is, mely a történetét tekintve még az eddigieknél is egyszerűbbnek tűnik.
Sok minden nem történik az egyébként nem túl hosszú játékidő során: egy nem túl elegáns lakópark gondnoka egy mesebeli lényre, egészen pontosan egy csodálatos sellőlányra bukkan az épülethez tartozó medencében, s kénytelen összefogni a többi bérlővel, hogy visszajutassák az életveszélyben forgó leányzót távoli vízi királyságába. Shyamalan tulajdonképpen már a főcímek alatti rajzfilmes (a barlangrajzok stílusát imitáló) bevezetőjében lejátszatja a történetet, úgyhogy mindaz, ami ezután történik, kissé úgy fest, mintha Karinthy mindent kétszer mondó vershőse kezdett volna újra bele egy hosszas elbeszélésbe.
A történet egyszerűségét egyébként Shyamalan azzal magyarázza, hogy a jóságos gondnok és a kecses sellőlány története nem más, mint egy házi használatra kitalált, saját gyermekeinek mesélt esti mese, s mint ilyen elsősorban a gyermeki fantáziát hívatott megszólítani. Ez persze remekül hangzik, a filmet látva azonban nehéz elképzelni, ahogy Shyamalan apuka olyasmiket mesél elalváshoz készülődő leánygyermekeinek, hogy egy farkasszerű szörnyeteg éppen egy filmkritikust készül szétmarcangolni a mosókonyhában. Az efféle részletek ugyanis inkább azt a benyomást keltik, mintha Shyamalan bírálói orra alá akart volna borsot törni, s nem a bennünk lakozó gyerek kedvére tenni.
