Mit tehet a rendező, ha filmet szeretne forgatni, de mindössze egy félmondatos, meglehetősen érdektelen ötletet tud felmutatni hozzá? Bolondítsa meg a dramaturgiát, és tálalja a művét egy rendhagyó formában - aztán reménykedjen, hogy ezek hatása kitart 84 percig.
A rendező Hans Canosa és az író Gabrielle Zevin persze maradhattak volna a rövidfilmnél is, mikor nekiláttak A nő másik arcának - ám talán úgy érezték, a sztori még ahhoz is soványka lenne. Egy férfi a húga esküvőjén kilenc év után újra találkozik ex-feleségével, majd a nem túl szenvedélyes, de nyilvánvaló szex után mindkettejükben felmerül, nem kellene-e újrakezdeniük. Ennyire futotta - mesdames et messieurs, A nő másik arca című kamaradrámát hallották. A maradék 83 percet tisztességes rendező csak a DVD-re tette volna fel, "kimaradt és bővített jelenetek" menüpont alá.
Egy percesre vágni a filmet őszinte rendezői lépés volna ugyan, de ilyen esetben meglehetősen nehéz producert és forgalmazót találni a végeredményhez. Belátható tehát, hogy muszáj volt kompromisszumot kötni: a film hossza alulról verdesi a hollywoodi átlagot, a producereknek viszont el kellett fogadni a rendező másik, cseppet sem közönségbarát elképzelését. A film ugyanis osztott vásznon, szimultán két kameraállásból prezentálja a hosszú, de legalább unalmas dialógust férfi (Aaron Eckhart) és nő (Helena Bonham Carter) között. Értelme nincs sok - hiszen hiába látható egyszerre mindkét szereplő mimikája és az összes sokatmondó pillantása, ha egyszer a bandzsaságát idejekorán korrigált néző úgyis csak az egyik vászonfelet tudja figyelni -, de legalább van, ami leköti a mozilátogatót. Javasolnánk Canosa következő filmjéhez, hogy a bal alsó sarokban valaki építsen rendületlenül kártyavárat, hogy akkor is megugorja az önmaga által most igen magasra tett lécet.
A másik mentőöv, amit az unalomba fulladni készülő forgatókönyv elé vetettek, a dramaturgia. A kevésbé szemfüles (vagy el-elbóbiskoló) néző ugyanis elvileg csak a film utolsó tíz percében jön rá, hogy a férfi eladdig egyes szám harmadik személyben emlegetett ex-neje, és a nő szintén jelen nem lévőként említett ex-férje valójában nem más, mint a két főszereplő, s csak játék volt, hogy ismeretlenként kezelték egymást. Ez a mentőöv sem halálbiztos azonban, hiszen aki egy kicsit is jobban figyel, vagy hajlamos "csattanót" keresni a történetekben, egyes jelekből minderre már a tizenötödik percben rájöhet. De tegyük fel, hogy a titok valóban titok maradt, amíg Bonham Carter le nem leplezi a film végén: mégis, az, hogy két ember flörtöl, majd lefekszik egymással, s ezután mindenki megdöbbenésére kiderül, hogy ezt korábban viszonylag rendszeresen megtették, még mindig nem épp nagy truváj.
Persze lehetne beszélni a párbeszédek eredetiségéről, a lelki rezdülések rendkívüliségéről vagy a kiváló, minden mélyről jövő mozzanatot hitelesen tolmácsoló színészi játékról - de egy ilyen beszélgetéshez egy másik filmet kellene választani a moziban: A nő másik arca kapcsán legfeljebb a hiányuk okozta melankólia lehet említésre méltó. Hiába a rendező, a vágó, a dramaturg és a forgatókönyvíró minden "trükkje": a közhely közhely, az unalom unalom, a középszer pedig végül csak középszer marad.
