A második világháború nem hagyja nyugodni a német lelkiismeretet. A huszadik századi történelem legsötétebb fejezetét szinte minden perspektívából megpróbálta már ábrázolni a filmművészet. Az Oscar-jelölést is kivívó A bukás - Hitler utolsó napjai című film után ismét holokauszt-közeli témával rukkolt elő a német filmgyártás. A koncentrációs tábort, mint filmes helyszínt annyi történethez használták fel, hogy szinte lehetetlen el nem mondott történetet találni a témakörből.
Volker Sclöndorff-nak mégis sikerült, hiszen a katolikus papok háborús szenvedéseiről valóban nem esett még szó, a történet Jean Bernard emlékiratait adaptálja filmre. A lelki pásztor 1941-42-ben több mint egy esztendeik raboskodott a Dachau-i koncentrációs táborban. Az ok, amiért a náci párt több katolikus papot börtönbe záratott, nem volt más, mint a számos egyházi alak részvételével kirobbanó felkelés, mely a vezető párt elleni lázadás okán robbant ki. A filmben, amely csak részben alapul Bernard önéletrajzi írásán, a főszereplő Henri Kremer abbé, aki kilenc nap szabadságot kap, melyet arra kell kihasználnia, hogy a katolikus egyházfőket a nácik oldalára állítsa. Ha a küldetést teljesíti, végleg szabadlábra helyezik, ha nem, sorsa a lassú, életfogytig tartó kínzás Dachauban. Rövid szabadsága alatt a Gestapo főnöke, Gebhardt ellenőrzi tevékenységét.
A kilencedik nap nem a második világháborús filmek szokásos, emocionális hatást kiváltó típusába sorolható. A film legnagyobb erőssége a kettejük közti feszült szellemi párbaj, melyet a jó és a rossz vív egymással. A filozófiai kérdések feszegetése különös hangulatot kölcsönöz a filmnek és különbözteti meg az eddig mozivászonra kerülő holokausztfilmektől.