Ismét hopi indián szót választott filmje címéül a némaságot fogadott szerzetesből lett filmrendező, az amerikai Godfrey Reggio. Naqoyqatsi (ejtése: nakojkatszi) elsődlegesen ölést, háborús életformát, átvitt értelemben civilizált erőszakot jelent. Reggio 1983-ban indított filmsorozatának első két darabját - Koyaanisqatsi (Kizökkent világ), majd Powaqqatsi (Átalakuló világ) - követve így kapta a "Qatsi-trilógia" harmadik, befejező része a Naqoyqatsi - Erőszakos világ címet. Akár csak az első két rész, emberi hang ebben sem szólal meg, szavak helyett ezúttal is a kép és a zene együtthatása adja ki a film nyelvét.
Ha az első két részben a múlt maradványait térképezte fel egyéni műfajú filmjeiben Reggio, azt, ami a természetből illetve a humánus létformákból az ember önpusztító ostobasága után még maradt, akkor ezt a harmadik filmet úgy nézhetjük, mint a jövő roncsait. Azt, amivé az emberi létezés torzul a high-tech fenntartások nélkül elfogadott hatalmában.
Szép szavakkal digitális látomásnak nevezhető a Naqoyqatsi, tárgyszerűen játékfilm hosszúságú animációnak, egészen póriasan amolyan "kutyaharapást a szőrivel"-vitairatnak. Reggio ugyanis a csúcstechnológiák elembertelenítő veszélyére éppen a filmes csúcstechnika, a digitális manipuláció eszközét használja. Az elejétől a végéig digitálisan gerjesztett képek, illetve híradó- és dokumentumfilmek digitálisan eltorzított képei zúdulnak a vászonról a retinára, megállíthatatlanul, a klipekből ismerős őrjítő tempóban. Nincs idő beazonosítani, megcsodálni, eltűnődni, ellentmondani, egyszerűen a hátukra kapnak a tarajozó-tornyosuló képhullámok, és sodornak magukkal. Talán éppen ez a fuldoklás-élmény, a váratlan és szokatlan szembesítés sokkja volt a rendezői cél. Kicsit tényleg olyan állapot, túljutván a vizuális effektek e kíméletlen invázióján, mintha az ember az életéért küzdött volna. Kimerítő, és egyáltalán nem biztos, hogy a vége felirattal valaminek is vége szakad.
A képek nyelve elvont, ezzel szemben a zene beszédes. A trilógia híres zeneszerzője, Philip Glass furcsát tett: minél elvontabbak a képek, annál dallamosabb, érzelmileg megragadóbb zenével kíséri a látványt. Érdekes együtthatás. A látvány áradása elsodorja a villanásnyi időre fellelt kapaszkodókat is, de megszólal Glass meglepetése, a cselló szóló: a művészet nagyvonalúan baráti kezet nyújt az öntelt technikának.
