Ha lenne az Egyesült Államoknak Nemzeti Filmalapja, amely európai mintára állami költségvetésből készíttetne múltat, népet és nemzetet dicsőítő programfilmeket, akkor a Lincolnhoz hasonló alkotások születnének. Az Egyesült Államoknak viszont nincs szükségre ilyen bizottságra: az Oscarra áhítozó alkotók időnként maguktól is előrukkolnak efféle, saját küldetése miatt szenvedő, pátosszal túlterhelt alkotásokkal.

Papíron nagyon jól néz ki a képlet: Spielberg, aki nem először készít háborús eposzt, Day-Lewis, aki generációjának egyik legnagyobb színésze, Janusz Kaminski, akit gyönyörű képeiről ismerünk meg messziről, és megannyi nagyszerű mellékszereplő egy megunhatatlan korszak, az amerikai polgárháború filmre vitele szolgálatában. A ludas természetesen itt is a forgatókönyv, illetve a film rossz értelemben vett küldetéstudata, amely alig leplezett erekcióként állandóan kitüremkedik, s a legnagyobb baja, hogy saját magára izgul be a legjobban. A filmben egyetlen csatajelenet van, azon is az első pár percben túlesnek az alkotók, mint egy kötelező rosszon. Utána pedig egy hosszúra nyúlt tévéfilmet látunk, amely alatt a szereplők alig lépnek ki a dohos belsőkből a levegőre, csak dumálnak, dumálnak, és dumálnak. Nem kell félreérteni, jelen sorok írójának semmi baja nincs a dumálós filmekkel, simán ki lehet tölteni két órát párbeszéddel – ha a figurák izgalmasak és megragadják a nézőt. A Lincolnban viszont alig van valami igazi konfliktus, minden szereplő arcára rá van írva a történelmi tudat, amivel büszkén masírozik a végkifejlet felé.

Az amerikai polgárháború végnapjaiban vagyunk, a – joggal – körberajongott és szeretett Abe Lincoln elnök második mandátuma alatt. Az asztalon lévő nagy téma az alkotmány módosítása azzal a kiegészítéssel, ami végleg eltörölné az Egyesült Államokban a rabszolgaság intézményét. A film azt a politikai hadjáratot mutatja be, amit Lincoln és a többi abolicionista folytat a hiányzó szavazatokért, amelyeket a demokratáktól kell megszerezniük a kétharmados többségért. Izgalmas és fontos történelmi fordulópont szemtanúja lehetne tehát a néző, hogyha jobban beavatnák az előzményekbe. Zavaró pont például az, hogy a filmben egyetlenszer sem hangzik el rendesen argumentálva, hogy Lincolnék pontosan miért is akarják eltörölni a rabszolgaságot. Persze, párszor elszavalják a „minden ember egyenlőnek teremtetett” szlogent a moralitásra hivatkozva, de a déliekkel ellentétben – akik egy az egyben elmondják, hogy nekik gazdasági hátrányuk származna a rabszolgaság eltörléséből – egyszer sem tudjuk meg, hogy pontosan mi motiválja az elnököt és politikai frakcióját. Tudom, tudom: az igazságosság eszménye hatalmas erkölcsi fölényt kölcsönöz a rabszolgaság-elleneseknek, de ha már efféle tényfeltáró történelmi filmet csinál az ember, akkor nem árt az alapszituációt tisztázni, például az iskolások kedvéért, akiket – el tudom képzelni – csoportosan ültetnek be a moziba az ilyen filmekre. A másik hiányosság a filmmel kapcsolatban a feketék hiánya. Vicces, hogy miközben folyamatosan pont róluk és jogaikról van szó, csak mutatóba kapunk néhány színesbőrű epizódszereplőt, akik közül egyik sem válik teljes értékű filmes karakterré.

Utóbbiból csak egy van a filmben, s az maga az elnök. Day-Lewis előtt tényleg le minden cilinderrel, visszafogott játéka és átalakulótehetsége a szó szoros értelmében megmenti a filmet. Az ő alakításában az ötdollárosról ismert jó öreg Abe egy kontemplatív, szerény, csendes karakter, aki inkább gondolkozik, mint cselekszik, de ha kell, akkor a piszkos munkát is elvégzi. Nem tisztem, hogy a történelmi hűséget nyomon kövessem és számon kérjem a filmen, de Day-Lewis Lincolnja hihető: egy szerethető és tisztelhető, bölcs elnök, egy olyan történelmi figura, akiről – jelenkorunk politikai vezetőit ismerve – alig tudjuk elképzelni, hogy létezhetett.

A magánéleti problémáktól is marcangolt elnököt aztán a film végén, jeleneten kívül – amint azt már megannyi más filmből és szövegből tudjuk – lelövik, s az addig unalmasan, de viszonylag korrektül csordogáló alkotáson erőt vesz a pátosz és a giccs. Lobogó gyertya képére ráúsztatott, szépiaszínű elnökportrék, az elmaradhatatlan John Williams-zongoraszólamokra szipogó nemzet: hihetetlennek tűnik, hogy a valaha inventív, izgalmas műfajfilmekkel nevet szerző Spielberg ilyen telenovellás filmnyelvi eszközökhöz folyamodott.

Az elsődleges célközönséget – az amerikai publikumot – ez persze nem zavarja: az amúgy is magas szénhidráttartalmú étkekhez szokott nép nemcsak beveszi, hanem szereti is a vastag cukormázat, még a legcinikusabb kritikusok is leborulnak a film előtt. Lehet, hogy egyik sem meri megreszkírozni az alkotás alapos megkritizálását? Pedig a film becsmérlése nem jelenti a történelmi személyiség becsmérlését is. De lehet, hogy csak nem akarnak hülyén kinézni, ha a Lincoln kapja majd az Oscart. Ami viszont sötét nap lesz az amerikai film történelmében. S nem azért, mert rossz film lenne a Lincoln. Hanem mert nem jó.