Peter Jackson új filmje egyike volt az év legígéretesebb produkcióinak: az előzetes és a téma egy lélegzetelállító, vizuálisan is lenyűgöző, újszerű és a rendezői kreativitásnak maximálisan teret adó filmet ígért az elsőtől az utolsó percig mesteri Gyűrűk Ura rendezőjétől.
Filmet egy lányról, aki a film legelején kijelenti: "tizennégy éves voltam, amikor meggyilkoltak", hogy aztán saját, személyre szabott mennyországából hasson a hátrahagyott világra, az pedig ne hagyja őt nyugodni, amíg gyilkosa kilétére fény nem derül. Nem lehet azt mondani, hogy mindez csak az előzetes hamis ígérete lett volna, a Komfortos mennyország valóban erről szól - csak ne lenne körülötte mindaz, ami nem fért bele abba a másfél percbe.
Ki gondolta volna, hogy pont Peter Jackson nem bírja megállni, hogy ne lépje át a szépség és a giccs határvonalát - és aztán meneteljen tovább rendületlenül utóbbi mélységei felé? Hogy pont ő rak össze egy filmet unásig ismert hollywoodi klisékből? Hogy a rendezői személyiség nyoma csak annyiban válik észrevehetővé a filmjében, hogy az egyik jelenet hátterében Gyűrűk Ura-plakát látható, és ironikusan - az olvasott könyvek szépirodalomról életmód- és gyereknevelés-tanácsadóba váltásával - mutat meg egy életutat, máskülönben pedig vidáman lubickol maga is kertvárosi életről szóló bájos filmecskék közhelyeiben. Hogy az egész filmből végeredményben a valóban lenyűgöző CGI-trükkök (a félig vízként hullámzó gabonatábla, a fáról lehullva madarakká változó levelek vagy a befagyott tó felszíne alatt a "való világgal" párhuzamosan kinyíló rózsa) maradnak a legemlékezetesebbek - pedig egy részük ezeknek is túlfeszített, hatásromboló. (Az előzetesben még zseniálisnak tűnt, ahogy a dolgok sötétebbre fordulásával a mennyországban megjelenő, üvegbe épített hajó - amelynek elkészítése a lány egyik utolsó szép, apjával közös emléke - zátonyra fut és összetörik. Aztán a filmben már szájbarágásnak hat, ahogy perceken keresztül egymással párhuzamosan mutatják a hajókat valóban összetörő apát és a zátonyra futó hajókat.)
A történet újszerűsége kimerül annyiban, hogy a halott lány kommentálja saját meggyilkolásának utóéletét - ezt leszámítva mindvégig csak várunk valamit, amitől a lány továbbmehet átmeneti mennyországából, amitől majd feloldódik valami. De hiába: ez a valami nem történik meg, sőt azt sem tudjuk meg, mi lett volna (nyilván, mert Jacksonnak nem jutott eszébe ilyesmiről gondolkodni) - az összes tanulság, amit összekapirgálhatunk, hogy az idő minden sebet begyógyít, na meg persze, hogy a továbblépés fontos, de ez utóbbi bölcsességre már úgy a huszadik percben rádöbbenhetünk.
Peter Jackson annyira megszerette főhősnőjét, hogy minden erejével azon volt, hogy bosszút álljon gyilkosán, a lányt pedig kárpótolja valahogy a (film alapjául szolgáló regényt megíró Alice Sebold által) rászabott kellemetlen végzetéért. És közben nem vette észre, hogy gáláns erőfeszítéseit esetleg nézők is láthatják majd.
