A belga rendező testvérpár, Jean-Pierre és Luc Dardenne kapta a cannes-i fesztivál nagydíját. A gyermek című alkotás a divatos minimálfilm kategóriájába tartozik, sok őszinte és szép pillanattal ajándékozza meg a nézőt, de van benne jócskán a mesterkéltségből, a kiszámítottságból is.
Sonia most jött ki a kórházból, karján újszülött kisfiával, s a gyermek apját, Brunót keresi. A lakásukon hiába dörömböl, élettársa kiadta néhány napra. A lány végül a folyóparton találja meg a fiút. Az öröm kölcsönös, bár elhangzik néhány szemrehányó hang Sonia részéről, miért nem látogatta meg Bruno a kórházban. Bruno lopásból él, két kiskorúval dolgozik együtt, kiszemelik az áldozatot, s többnyire kikapják a táskát a kézből, és elfutnak. A legutóbbi lopás jól sikerült, az orgazda sokat fizet, s másnap királynak érezheti magát az újdonsült apa. Gyerekkocsit vesz, kabriót bérel, fölszabadultan furikáznak a városban. A hirtelen jött pénz gyorsan elfogy. Sonia kérésére munkaközvetítőhöz mennek, s amíg a lány beáll a végeláthatatlanul kígyózó sorba, a fiú elviszi sétálni Jimmyt. És ekkor Brunónak eszébe jut az éjszaka kapott ajánlat: adoptáltatni lehetne a gyereket. Magyarul, jó pénzért megvennék a csecsemőt. A fiú fölhívja a kapott számot, s mire Sonia végigállja a sort, Bruno meg is kötötte az üzletet. A reakcióra azonban nem számított, a hír hallatán a lány elájul, kórházba kell vinni. Az apa inkább félelemből, mint együttérzésből, visszaszerzi a gyereket. Késő, Sonia már megtette a feljelentést, a kapcsolat pedig megszakad. Bruno kivert kutyaként téblábol a városban, az üres babakocsit próbálja eladni, hogy valami pénzhez jusson. Újabb, immáron balul sikerült lopás után a fiú börtönbe kerül. A beszélőn újra találkozik a két fiatal.
A minimálfilm megjelölés nem elsősorban a költségvetés szerény lehetőségeire utal; hogy mi mennyibe kerül a forgatáskor, azt csak az előállítók tudják. Bár kétségtelenül van a minimálfilmnek protest jellege is, tiltakozás az álommozi ellen, a műfaji megnevezés a témaválasztás, a történetmondás és a formanyelv sajátosságait jelenti. A társadalmi lét perifériáján lézengő hősök, többnyire fiatalok keresik a helyüket az életben, a mindennapok rituáléjából egy váratlan fordulat kizökkenti őket, aztán vagy bekövetkezik valamiféle változás, vagy minden folytatódik a megszokottak szerint. A kamera a fiatalok társas magányát a közelképekkel jelzi, ezeket ellenpontozzák a nagyvárosi nyüzsgést érzékeltető totálok. A szereplők akár civilek is lehetnének. A természetesség, illetve annak illúziója tehát egy előzetesen kigondolt alkotói törekvés következménye.
A gyermek történetének nyitánya szívszorítóan kedves és megható. Két fiatal, inkább innen, mint túl a húszon újra találkozik, de már velük van egy csecsemő is. Pedig Sonia és Bruno is gyerek még, önfeledten kergetőznek, nevetgélnek, birkóznak-ölelkeznek. Cipelik mindenhova a csecsemőt, élvezik a költekezés lehetőségét. Ezt az állapotot azonban mindketten másként értékelik. A lányban ott az öröm, hogy újra van társa, aki apja lesz a gyereknek. Bruno szereti Soniát, de a lány viselkedésében nem veszi észre az anyaság élményét. A gyermek eladása jó szándékú tett, könnyebb lesz így kettesben, és úgyis lesz majd másik gyerek. Sonia válaszának radikális volta előbb önfelmentésre, majd védekezésre, végül tettének újragondolására kényszeríti a fiút. Sajnos, ennek a folyamatnak az ábrázolása már korántsem olyan hiteles, mint a találkozás boldogságának perceit bemutató kezdet. És hiába a filmet záró közös sírás, legfeljebb megsajnáljuk a felnőtté váló fiatalokat, ám a részvét és fájdalom lélektisztító érzése elmarad.
