Az elmúlt években rendszerint igen türelmetlenül várom, hogy dán film jelenjen meg a hazai mozikban. Ha pedig Mads Mikkelsen neve is képbe kerül, az nálam már előre a kedvencek közé sorolja a filmet. Véleményem szerint ő az elmúlt évek legtehetségesebb és legtöbbet ígérő színésze a szakma számára, még akkor is, ha nem is Amerikából jött, és híres mesterségének címere nem is az a huszonhárom éves tinibálvány-karakter.

A rendező, Thomas Vinterberg nem most kezdte a filmes szakmát: Lars Von Tier mellett hozzá köthetők az első dogmafilmek, például Vinterberg részéről a Festen (Születésnap). A kilencvenes évek közepén gondolt egyet ez a két dán úriember és alakítottak egy olyan filmes társaságot, melyben a filmezés konzervatív jellegét helyezték előtérbe, azóta konkrét gyártási alapelveiknek megfelelően készítik műveiket. Így tehát egyéb szabályok mellett a társaság tagjai számára kötelezővé tették a kézi kamerát, megtiltották a különféle optikai trükkök és szűrők használatát, valamint az egy meghatározott cselekményszáltól időbeli és térbeli eltérést. A Festen tehát nem csak a forgatás körülményeit tekintve volt korszakalkotó, de dramaturgiailag is újat jelentett az európai filmgyártás terén, ugyanis elsőként állt be a sorba, melybe aztán egymás után csatlakoztak a jobbnál jobb dán filmek. A sajátos képi világ, a váratlanul megrázó események, és a gyakorta megjelenő – dánokra jellemző – sötét humor, mind olyan eszközök és célok, melyek nagyon jellemzővé és egyedivé tették napjainkra a skandináv filmipart. A Jagten azonban nem minősíthető dogmafilmnek. Vinterberg szokásává vált, hogy minden filmjében játszatja Thomas Boo Larsen-t (Theo), aki színészi képességeiben valamicskével lemarad talán Mikkelsen mögött, de rendkívül karakteres jelenség, és személye már szinte összeforrt a skandináv filmgyártással.

A Jagten egy kis faluban játszódik, aminek izolált, könnyen átlátható társadalmi életének szerves része Lucas (Mads Mikkelsen), a mindenki által kedvelt óvóbácsi. Lucas értelmes, kedves, feddhetetlen jellemmel bíró férfi, a legtöbb néző számára már az első percben szimpatikussá válik. Theo pedig legjobb barátja, akinek lánya, Klara az intézmény egyik óvodása. Klara nagyon kedveli Lucast, és ahogy ez egy négy-ötéves gyereknél előfordulhat, egy óvatlan pillanatban puszit ad az óvó bácsi szájára, aztán még szívecskét is készít neki. Amikor azonban Lucas elmagyarázza neki, hogy puszit csak apunak meg anyunak adunk szájra, illetve, hogy azt a szívecskét adja inkább egy csoporttársának vagy szüleinek, a kis Klara megharagszik rá, és egy bosszúból kijelentett állításának súlya, hogy látta Lucas nemi szervét, olyan lavinaként söpör végig a kis település életén, de legfőbbképp Lucasén, hogy az óvó bácsi élete – elég hirtelen és teljesen – kilátástalanná válik.

A történet és a dán filmgyártás példáján keresztül tökéletesen lehet szemléltetni azt a mérhetetlen szakadékot, amely ma az amerikai filmgyártás és az európai országok filmjei közt van. Tény, hogy vannak legendás olasz, francia és most már jó ideje spanyol-portugál filmek, de a kilencvenes évek vége óta a dánokról elmondható, hogy amellett, hogy megtalálták a maguk filmvilágát, egy hatalmas kulturális fityisszel ellensúlyozzák mind érzelmileg mind pedig értelmileg Hollywood bugyuta rózsaszín felhőit. Ami pedig azóta történt, az már véleményem szerint nem más, minthogy a skandinávok mára elfoglalták a filmipar nem létező trónusát, világviszonylatban is.

Hogy miért? Színészeik hitelesek és eredetiek, a készítők a filmezés minden csínját-bínját ismerik, magasan a legszebb képi világgal dolgoznak. A történetek alapmotívumai, melyekhez hozzányúlnak, nagyon erősek, ugyanakkor ízlésesek, és tudatosan stilizálhatóak a skandináv szájíz szerint. A legnagyobb kincsük azonban a nagyon mély és hihetetlen pontosságú lélektaniság.

Miközben a Jagtent néztem, gyakran eszembe jutott akaratlanul is, hogy egy-egy jelenet amerikai változata vajon hogyan nézne ki. És összekaparva most magamban azt a sok kis emlékfoszlányt egy összefoglaló kijelentés jut eszembe, ami a film alapjellemére utal, hogy: minden jelenet tele van természetes életszerűséggel. Amitől manapság a mainstream minden tekintetben elzárkózik. A szereplők emberek. Nem hősök. A filmen keresztül történik hitük megtörése, erkölcsi létük szakadása, érzelmi felszállásuk vagy éppen leereszkedésük. Az ember van a középpontban. Nincsenek csodák: terrortámadás, cunami, sárkányok, géppuskaropogás. Sőt, még a gyilkosság, mint a filmezés általánosan elfogadott feszültségkeltő eszköze is hiányzik. Ezek helyett azonban az egyéni világok megrendüléseiről van szó, melyek gyakran színpadi kellékek, művér és horror nélkül is sokkal megrázóbbak.

Az ötéves Klara környezete szemében nem hazudhat. Aztán, ami egy emberben ítéletként fogalmazódik meg, az képes lehet egy egész város józan mérlegelő képességét romba dönteni. A dánok nem csavarják túl a történetet. Amikor egy amerikai film még dob egy túlzó lapátot a sztorira, amivel már inkább röhejessé teszik azt, mint döbbenetessé, akkor egy dán film nem tesz semmit, csak hagyja folyni a történetet tova, úgy ahogy az valóban is megtörténne, teljesen életszerűen, semmiképpen sem erőltetetten vagy mesterkélten. A színészek végigmennek saját személyes drámájuk belső folyamatán.

A kimért és higgadt Lucas esetében ez nem kis feladat. A pedofília fogalma az emberi elmében a legfőbb és legundorítóbb bűn. A társadalom által erkölcsileg elitélendőbb, mint a gyilkosság. Az anyagyilkosság vagy gyerekgyilkosság szintjére hozható, de ha a kiváltó okokat vizsgáljuk, akkor a pedofília még ez utóbbiakat is felülírja. Ennek az erkölcsi alapnak létjogosultsága tehát megkérdőjelezhetetlen. Azonban egy ilyen helyzetnek mindig két oldala van, mi történik, ha valakiről tévesen feltételezik a rosszat ilyen ügyben? A gyermek megrontásának csak gyanúja is vakká teszi az embereket, barátokból ellenségek lesznek, közhelyen verik véresre a főszereplőnket, megszégyenítik, és lelkileg teljesen tönkreteszik, de addig van esély, amíg legalább egy ember elhiszi az igazunkat. A történtek alapján Lucasnak hamar szedni kellett volna a sátorfáját és elköltöznie a faluból, ha bűnös, ha nem. Ő mégis a végletekig vitte igazának harcát. Mondhatni a saját életéért küzd, hogy visszakaphassa azt.

A film témája pedig sokkal aktuálisabb, mint azt első blikkre gondolnánk. Alaptézis, hogy a gyermek tisztalelkű, ezáltal nem hazudik. Ezt a feltevést a huszonegyedik században azonban új alapokra kell helyeznünk, és észrevenni benne a logikai zavart. Sajnos a töménytelen információáradat, amit tudatosan észre sem veszünk, ugyanúgy lesújt a kisgyermekekre is, mint ránk, felnőttekre; a média pedig valósággal tobzódik az erőszakban, és ebbe manapság sajnos bárhol és bármikor belebotolhat a kisgyerek is. Aminek sajnos nemcsak saját maga felé irányuló következményei lehetnek, hanem a környezetében is rombolást okozhat. Egy ilyen történet nagyszerű filmváltozatát láthatja a vásznon tehát, aki A vadászatot választja.