Jon Favreau 2014-ben forgatott magának a barátaival egy igazi szerelemfilmet, aminek semmi célja azon túl, hogy az ember jól érezze magát, amíg nézi.
Jon Favreau sokáig színészként dolgozott kisebb-nagyobb, általában nem túl fontos filmekben. Aztán kb. a semmiből 2003-ban megcsinálta az utóbbi 15 év nagyjából legjobb karácsonyi vígjátékát a Tapló Télapó mellett, a Mi a manó című cukiságbombát Will Ferrell-lel a főszerepben.
Ezután jött megint pár év színészkedés, most már kicsit fontosabb szerepeket kapott, de igazán csak akkor robbant be, amikor szintén kb. a semmiből - hiszen a rendezői tapasztalata kimerült nagyjából a már említett Mi a manóban - megkapta A Vasember rendezését 2008-ban. Remek filmet forgatott remek karakterekkel, nem volt kérdés, hogy a folytatást is ő kapja.
Favreau szép lassan beépült Hollywoodba, és a stúdiók annak ellenére bíznak benne, hogy nem minden arany, amihez hozzányúl. Például a 2011-es Cowboyok és űrlények több mint felejthető lett, de utána mégis szerepet kapott A Wall Street farkasában.
Két évvel ezelőtt meg már ott tartott, hogy a saját sztorijából a saját rendezésében a saját főszereplésével a saját híres barátaival forgathatott egy feel good filmet, ami tényleg nem akart semmi többet annál, mint hogy a nézők kicsit jobb hangulatban távozzanak róla, mint ahogyan elkezdték nézni.
A séf sztorija rém egyszerű, klisésebb nem is lehetne. Adott egy mesterszakács, aki falakba ütközik a karrierjében, nem tudja, mik motiválják már, ezért előrö kell kezdenie az életét. Az ilyen fejlődéstörténetes filmek mindig egy kaptafára épülnek fel. Van az alapszituáció, amiből ki akar törni a hős, aztán elindul a változás útján, de a régi élete nem hagyja a dolgot, ez szokott lenni a filmek kb. ⅔-ánál a valamilyen kvázi random rossz dolog, romantikus filmeknél kiderül valami nagy hazugság, meg hasonlók, szóval van egy akadály, amit le kell küzdenie a főhösnek ahhoz, hogy elnyerje méltó jutalmát, a megváltozott élethelyzetet, a jobb kilátásokat, a nőt vagy éppen mindent egyszerre, mint a jackpotot.
Jon Favreau filmjében is megvannak ezek a stációk, de egyrészt nagyon el vannak tolva, a feloldozás, a karakterfejlődés már viszonylag a film elején megtörténik, onnantól kezdve pedig tényleg az egész csak az örömködésről szól, másrészt a konfliktusok sem olyan erősek, mint a klisék alapján kellene lenniük, ráadásul a filmből hiányzik a lezárás is, a reflexió a korábbi életre.
Mondhatnánk, hogy a megszokott sémák felborulása miatt ez egy rosszul szerkesztett, ügyetlen film, de nem erről van szó. Egész egyszerűen ennek a filmnek nem célja az, hogy drámázzon, a nézők pedig imádják, nagyon jó értékeléseket kapott, nem véletlenül.
Favreau ráadásul a saját életét filmesítette meg kvázi, ennél nagyobb jutalomjáték nem kellhet egy színésznek. Vele is az történt nagyjából, mint a filmbeli szakáccsal, hogy hirtelen akkora sztár lett, hogy elfelejtette azt, miért kezdte el az egészet.
De a film élvezetéhez nem szükséges ismerni ezeket a háttértörténeteket, A séf tényleg nem akar többet adni annál, mint ami. Érdekes, hogy az egy évvel későbbi, szintén a sztárséfek világával foglalkozó, forgatókönyv szempontjából sokkal összeszedettebb, klasszikus fejlődéstörténetként értékelhető Az ételművész mennyivel kevésbé jött be a világnak. Pedig ebben is megvan a sztárparádé, de úgy látszik, a nyomasztásra kevésbé vevők a nézők, mint a jókedélyű road movie-ra.
Apropó sztárparádé, A séfet már csak azért is érdemes megnézni, mert egészen nagy sztárok tűnnek fel benne egészen kicsi szerepekben. Jon Favreau mellett John Leguizamo van a legtöbbet képernyőn, de a filmben feltűnik Sofía Vergara, Scarlett Johansson, Robert Downey Jr., Dustin hoffmann és Oliver Platt is, és hát egészen szórakoztató, hogy azok a színészek, akik általában a hátukon szoktak elvinni komoly, hollywoodi blockbustereket, most igazából teljesen lényegtelen kis epizódszerepekben tűnnek fel, csak azért, mert a haverjuk szeretett volna egy cuki, saját filmet.
