Néhány hete bekezdések során ajnároztam végig az Egy szerelem története: a nő című filmet, Ned Benson első rendezését, amely egy szerelmi tragédia egyik oldalát mutatta be, szigorúan a nő szemszögéből. A férfi nézőpontjához már nem álltak ilyen konzekvensen a készítők, így ez a rész sokkal inkább újravágásként, és nem újraértelmezésként hat. Mindezért itt, most nem fogom ajnározni a második filmet.
„Másodszor,” „második” – már a fenti néhány mondatban többször használtam olyan kifejezést, amely a valami után következést jelenti, és még csak nem is tudatosan, vagy mindössze félig úgy. Ebben az esetben azonban a szavak – sajnos – másodrendűséget is sugallnak.
Az Egy szerelem története: a nőt azért dicsértem, mert határozottan kiállt az egyoldalúság, a részrehajlás, a szubjektív nézőpont mellett, ez pedig jótékony homállyal gondozta a narratív vázat, fenntartva az izgalmat és a folytonos érdeklődést. Talán nem véletlen, hogy itthon is a nővel kezdődik a sor, és hogy a két szemszöghöz egy harmadik, nagyobb perspektíva is készült, a pár közös története. (Jó, lehet, hogy ez utóbbi, kétségkívül olcsóbb forgalmazási költségekkel járó változat létrejöttében, amely változat végül idén Cannes-ban szerepelt, Harvey Weinstein produceri akarata is érvényesült.)
Az viszont a nézőpontok összevágásából született film ismerete nélkül is szembetűnő, mennyire szegényes és kidolgozatlan a férfi női társához képest. Ez annak ellenére van így, hogy a hírek szerint az első forgatókönyv-változat elkészülte után a női karakter mélységét hiányoló Jessica Chastain adta a tippet a rendezőnek a nézőpontokra bontáshoz. Ned Bensonnak talán annyira megtetszett az ötlet, hogy mindent a női szemponthoz igazított, és így óhatatlanul megfeledkezett a férfiéról.
Talán így került be a női karakter neve (Eleanor Rigby) mindhárom film angol címébe is, és bár a történet Eleanor eltűnéséről szól, az eltűnés motívuma mégis inkább jelenik meg a női filmben, mint a mostaniban. Érdekes ez, pedig azt gondolhatnánk, hogy az eltűnés pont annak a félnek lehet észrevehetőbb (és így fájdalmasabb), aki elől eltűnnek. A férfi filmjéből olyannyira eltűnt a nő, hogy gyakorlatilag nem is érezzük a hiányát, míg ez a hiányérzet a nő életében fel-fel tűnő férfi esetében sokkal hangsúlyosabb volt.
Ez viszont mégsem jelenti azt, hogy a nő ne szerepelne ebben a filmben, sőt ambivalens módon sokkal több szerepe van, mint kellene. Bár Eleanor családi háttere szinte teljes egészében kimarad, és megkapjuk helyette Conorét, ez a behelyettesítés gyengébbre sikerül, Eleanor viszont túl fontos része marad a történetnek. Lehet, hogy az összes (vagy majdnem összes) női rész kivágásával orvosolható a probléma, a nézőpontok egyenlősége és párhuzamossága így viszont sérül. Joggal érezheti magát becsapva hát a néző, ha nem a férfi perspektíváját látja, mert pont a szubjektivitás önmagában való fontossága a cél, és nem az, hogy az egyik bármilyen módon alá van rendelve a másiknak.
Pedig az Egy szerelem története: a férfinál ez történik, és ennek csak egyik oka lehet a vágószobai hezitálás. A két filmet együtt szemlélve feltűnik, hogy a szerelmi dráma mögött húzódó látens történetszál a származási családdal kapcsolatos konfliktusokról, és az ideiglenesen újra gyerekké váló, útkereső felnőttek problémáiról szól. A nő és a férfi is máshogy lesz újra a szüleitől függő kamasz, és a megoldási módjaik is különböznek. A nézőpontok kiegyenlítetlenségének másik oka ebből eredően a kidolgozatlan karakter, márpedig úgy tűnik, Conor figurája nem eléggé érdekes egy teljes játékfilmhez. Persze magyarázhatja ezt az említett másfajta megküzdési mód, amivel a férfi próbálja eltemetni a gondokat és felejteni, de ha mindez kevés a vászonra, akkor valami mással kell próbálkozni. Mert így a férfi története csak kiegészítő mellékszálnak tűnik a nőéhez képest.
