A mexikói rendező egy hollywoodi, egy független film módszerével kötögeti életművét. Három Oscar-díjjal is kitüntetett fantáziafilmjében keveri a mesét, a slashert, a történelmet és a pszichológiát. Mindebbe aztán az idealisztikus politikai olvasat halkan belelép.

Felnőtt nők és férfiak számára leginkább a 20. század eleje óta érdekes, hogyan és mit gondolhatnak, érezhetnek, szoronghatnak, álmodhatnak a gyermekek, a kamaszok, mindazok a méretükben általában apróbb és verbálisan általában csökevényesebb, ám bimbózó humanoid lényecskék, akik létrejöttéért és fejlődéséért általában ők felelősek. Ezen kis lényecskéket az áthághatatlan nyelvi szakadékok (és saját egyre redukálódó és pszichoanalitikus felfejtésekkel túlterhelt emléknyomaik okozta távolságok) miatt szeretik úgy elképzelni, mint az egész világot a fantázia elnevezésű képdömping-önmanipulációval átformáló hiperszenzitív és nyughatatlan titokdobozokat.

Az ilyen egyszeri ember megnyugtatja csemetéjét, hogy nincsenek sem orkok a szekrényben, sem farkasok az ágya alatt és ő sem Harry Potter varázsszemüvege, hanem csak Kovács Pistike - a kakaójába pedig nem kevertek a tündérek semmit. Az egyszeri ember aztán benéz a szekrénybe, nincs-e poloska, hat kulccsal bezárja az ajtót, telefonálás közben fülel az apró kattanásra, rettenve nézi a postán érkezett kazettán saját hálószobáját és belenyugszik, hogy kakaójába mi mindent kevertek a gyártósoron.

A kevésbé egyszeri ember erről forgat egy filmet. Vagy saját paráiról vagy a gyermeke rajzai mögött sejtett fixációkról vagy a kettő keveredéséről és összebékíthetetlenségéről. Efféle rendező a mexikói Guillermo del Toro és efféle film A faun labirintusa. Szándékoltan és sokszorosan értékelve. A két főhős (mostohaapa és mostohalánya) párhuzamosan, a külvilágot szinte teljesen kizárva és a másik világát maradéktalanul elutasítva vívja saját harcát, küzd meg saját démonaival: többször győz, illetve többször elbukik.

A két főszereplő karaktere, világa, szimbólumai, válsága és pszichográfiája, azaz e két párhuzamos világ(modell) szembökően több réteget kínál az értelmezőnek (ld. az előzeteseket és kritikákat), a két világ keveredése és egymásra hatása már észrevehetetlenebb és az alkotói motívumzanzák és hangsúlyhelyek miatt megfoghatatlanabb. Kezdjük ezzel az utóbbival és keverjük bele néhol az előbbit.


Képzelet és valóság párhuzamos motívumai

Del Toro hasonlóan strukturálja a valóságnak megfeleltethető réteget (a spanyol polgárháború utolsó összetűzései) és a képzelet rétegét (tündérmesék): ügyesen rendezi el a paralel elemeket és az ellenpontokat, ravaszul keveri a szájbarágást az elhallgatásokkal.

Mindkét rétegnek megvannak a maga szimbólumai, a mostoha (Vidal kapitány) túlzásba viszi órafétisét: legalább húszszor látjuk, hogy méri a késést, piszkálgatja az óraművet, előveszi-zsebrevágja az apai örökséget vagy annak szimbolikus utódját (sőt: a kínzásokat is óraműpontossággal, minden kreativitás nélkül ismétli), ám nagy álma nem teljesül: a vérvonallal együtt nem folytatódik a görcsös időimádat, hiszen fia életben marad, órája vele pusztul. A kislány (Ofélia) időhöz nem kötött képzelgéseibe az idő egyszer tolakodik: homokóra méri kis életét a fehér lény birodalmában, illetve egyszer szövi át: holdtöltéig kell három próbáját teljesítenie.

Hasonlóan szimbolikus jelentősége van a könyvnek. Ofélia számára a könyv az átjáró, a menekülés útja: először zsáknyi mesésfüzete, majd a faun csak előtte megnyíló varázskönyve. Vidal és valósága rétegében a könyv egy hangsúlyos jelenetet kap. Vidal két parasztnál megtalálja a kommunisták egyik propagandafüzetét, majd egyiket lelövi, másikat üvegcsonkkal szétveri.

Szimbólumnak lehet emelni a fürdőszobát is, bár Vidal esetében ez csak egy lavórt és egy borotválkozótükröt jelent, mégis leitmotív lesz az ismétlődő szembe- és magábanézések miatt. Ofélia fürdőszobája a két világ közti párbeszéd helyszíne: itt maradhat egyedül és itt nyílik lehetősége a képzelet világából érkező üzeneteket és parancsokat dekódolni.

A negyedik "szimbólum" (vitatható, hogy szimbólum-e, de most ez a rendezési elv) a mediátor, a közvetítő személye. Vidal mediátora egyben árulója is: Mercedes, a ház mindenese és Vidal háztartó jobbkeze. Ő viszi egyrészt a konyhához láncolt asszonyoknak a parancsot, másrészt a parancs információértékét az erdőbe rejtekezett partizánoknak. Oféliát szitakötők és szitakötőnyi androgün tündérek vezetik, segítik, terelgetik.

Mindkettejüknek három feladatot kell a történet során teljesíteniük. Sejtésem szerint a vágószobában összehozott narratíva ebből a szempontból bonyolultabb és beszédesebb, mint jelen keretekbe beférne. Marad a felszín kapargatása. Ofélia a faunnal való találkozása után egyértelmű parancsokat kap (1. varázsköveket juttatni a legöregebb fa gyökerein élősködő varangy emésztőrendszerébe; 2. homokórányi időn belül elhozni a gyerekzabáló tenyérszemű lény kését; 3. egy csepp vért venni frissenmegszült öccsétől), amelyeket egyértelmű határidőn belül (holdtöltéig) kell teljesítenie egyértelmű jutalomért (tündérkirálykisasszonyság). Vidal bizonytalanabb, ám a kontextus ismeretében sokkal kézzelfoghatóbb helyzetben van. A parancsokat (1. a partizánok kiiktatása; 2. az ellátmány szétosztása; 3. fia világra segítése) soha nem halljuk, csak a végrehajtást, idő nem szorítja, esetleges jutamát nem ismerjük. Vidal feladatai a filmidő egészén keresztül tartanak párhuzamosan (ilyen a valóság struktúrája), Oféliáéi egymást követik, a rákövetkező ismertetése mindig a megelőző teljesítése után következik (ilyen a mese struktúrája).

Érzékeny, következetesen végigvitt és a képzeletet/transzcendenst valósággal keverő filmek (pl.: Hatodik érzék, Másvilág) esetében alapvető megoldás, hogy az egyik világ főszereplője vak a másik világ egészére, és viszont. Vidal nem látja Ofélia világát, ahogy a hátulról számított harmadik jelenetben nagyon meg is van mutatva -, de Ofélia sem látja Vidal világát, hiszen számára a partizánok ugyanannyira láthatatlanok (nem szerepelnek közös képkockán, de még jelenetben sem), mint Vidalnak a faun.


Politika és képzelet párhuzamos motívumai

A valóság rétegében küzdő jó(nak) és rossz(nak beállított) erők a néző koponyájában a szimpátia-unszimpátia tengely mentén rendeződnek, Ofélia fantáziájában pedig allegóriákká transzformálódnak (a politika/a valóság felől nézve), melyek éppen ezért lehetnek a politika valóságának allegorikus illusztrációi. (A képzelet felől nézve a valóság mellékes és elhanyagolható: konstruáló és nem interpretáló jelentősége van.)

E lehetséges olvasat szerint a A faun labirintusa egy kommunista faunról szól, aki rábeszél egy identitását kereső kamaszlányt arra, hogy mérgezze meg a Spanyolország gyökereit rágó és virágzását gátló fasiszta varangyot, lopja el a náci gyerekzabáló lágerfőnök-szörny kését (erre nagyon pontosan utal a bálába rakott cipőcskék és ruhák Holokauszt-mozik díszletezését idéző képe), rakjon mérges gyökeret tejbe és itassa a vérével (mindezt egy francoista tiszt feleségének ágya alatt), áldozza fel az öccsét egy jónagy késsel (= legyen ő is fasiszta) - hálaisten, ez utolsót nem teljesíti, s pont ezért megkapja vágyott jutamát.