Régen láttam rosszabb magyar címet, mint "A dicsőség zászlaja". Az eredeti "Flags of Our Fathers" annyit tesz: "Apáink zászlói", ez pedig sokkal kifejezőbb, mint a sablonosan semmitmondó hazai verzió. A dicsőség ugyanis nem tartozik hozzá a zászlóhoz, azt csak utólag adták hozzá marketingesek, háború-reklámozók, jelképhajhászók - ám túl a mesterséges nimbuszon, a zászló mégiscsak az "apáké", akik megjárták Ivo Dzsimát.
A híres kép, melyen a Szuribacsi-hegy csúcsára amerikai zászlót emel hat katona, a világ legtöbbször közölt fényképe. Az Egyesült Államokban valóságos kultusznak örvend, de még itthon is szerepel a tankönyvekben. Igazán zseniális (és szerencsés) fotó, ám ettől még nem lett volna feltétlenül szimbólummá; a szimbólumot, kivált egy olyan reklám-elméjű országban, mint az USA, tudatosan el kell készíteni.
A katonákat, akik a képen szerepelnek, Ivo Dzsimáról visszarepítik az Államokba. Új küldetés: ezúttal nem a Japánba vezető utat kell megnyitniuk, hanem honfitársaik pénztárcáját. Előadókörutak, vacsorák: "jegyezzetek háborús kötvényt!" Stadionszereplés tízezres tömeg előtt: "jegyezzetek háborús kötvényt!" És "nem mi vagyunk az igazi hősök, mert ők holtan fekszenek Ivo Dzsimán - de jegyezzetek háborús kötvényt!" Az akaratuk ellenére és hamisan hérosszá emelt katonák számára pedig a sziget ostrománál is nehezebb feladat ez - sugallja a film.
Nem kell-e kétkedéssel fogadnunk ezt a sugallatot? Hiszen a hazai helytállás minden morális kihívása ellenére sem hasonlítható a szigeten tomboló őrülethez. Mégis, a számos flashback, melyben a szereplők - olykor csak néhány pillanatra, olykor hosszabban - visszarévednek a szigeten történtekre, nem iszonyt, hanem mintha az egyenes és világos tett iránti vágyat közvetítenék: a harcban - amerikai oldalról - nincsenek kétségek. A film pedig nagy hangsúlyt helyez ezekre a visszaemlékezésekre. Megérdemelte a hangszerkesztés Oscar-jelölését, mert ahogyan egy-egy kiáltás vagy zaj felidézi az emlékvillanásokat és átvezet a békéből a harcba, az a hanggal való bánásmód iskolapéldája - a zsenialitás olyasféle szikrája, mint amilyen a képkezelés volt a testvérfilmben, s amilyet Eastwood és csapata sokadjára mutat fel.
A film tehát félig otthon játszódik, félig a háborúban; a váltakozás üteme kitűnő és indokolt is, ám hogy harmadik időszálat is beleszőtt a rendező, azt már rosszul tette. A mában játszódó jelenetek nem adnak hozzá valami sokat se a történethez, se a mondandóhoz, s még csak nem is olyan sikerültek, mint a történelmiek.
"A Levelek Ivo Dzsimáról és A dicsőség zászlaja együtt egy háborúellenes film" - mondta Eastwood. Valóban, a Levelek Ivo Dzsimáról az emberáldozat értelmét és értelmetlenségét dolgozta fel, A dicsőség zászlaja pedig a háborús propagandáét, a túlzást és leegyszerűsítést, a fényezést és hazugságot.
"A fényképezőgép abban a pillanatban egy nemzet lelkét örökítette meg" - szólt a képről az amerikai kommentár. Hát akkor az a lélek nem több ámításnál, önmaga szobránál? Lehet - a film keserű, keserű nagyon, és akár így is értheti, aki akarja. Mégis a címmel együtt lesz csak egész. A hat katonát saját néven szokás emlegetni Amerikában: ők a "Flag Raisers", a Zászlóemelők, akik - bármilyen úton is, de - egy nemzedék jelképévé lettek. És a következő nemzedékek számára az a zászló ha nem is a dicsőségé, mégis apáik zászlaja.
