Szőke Andrásnak rendszerint hátrányos helyzetű, szeretnivalóan furcsa figurák a hősei, róluk készíti következetes monotóniával a maga hátrányos helyzetű, szeretnivalóan furcsa filmjeit. A színész-rendező fáradhatatlan vitalitással nyüzsög a szubkultúrák közegében, még aprómunkákat is örömmel vállal, ráadásul mostanában sűrűn felbukkan a tévégépezetben, de legnagyobb kedvvel - erre megesküdnénk - mozidarabok mindeneseként viszi vásárra a bőrét.
A Tündérdombban, a legújabb Szőke-dolgozatban egy repülőgépet fabrikáló cigány kedves anekdotája elevenedik meg. Balázs - régi álmát megvalósítva - a harmincas évek végén saját kezével eszkábált égi masinán emelkedik a levegőbe. Ezzel kivívja a nagy tekintélyű vajda elismerését, s megteremti a későbbi nemzedékek számára is lelkesítő legendát. A Bakony Leonardója epitheton ornans - mellyel emlegetik - persze erős túlzás, ám az tény, hogy a csodás eset apropóján, mint a mű ajánló szövegében áll, időtálló tanulság fogalmazható meg "a kirekesztettségről, a kívülállásról, a szabadságról és arról, hogy ebben a világban ez mennyire történhet meg". A sztorit egyébként a hajléktalanszálló igazgatónője szállítja tálcán a fontoskodó filmbeli filmcsinálónak, akit arra kér, hogy "élethelyzeteket vegyen fel, állapotokat rögzítsen, és törvényszerűségeket állapítson meg" (az ambiciózusan nyomuló filmest Szőke András - ki más? - játssza a rá jellemző lezserséggel). A két szál szorosan öszszekapcsolódik. Az agilis rendező - miközben becserkészi és alakítgatja a sztorit - meghitt viszonyba keveredik vendéglátójával. A gondolatokat és az ágyat egyaránt megosztják egymással. A vásznon életre kel a buja cigánymiliő: a szokások és szertartások kavalkádja, a családi élet viharos és vidám epizódjai, a folklór romantikája és humora. A mai kaland és a bakonyi repülős vitézkedés retrója, illetve a cigányközösség hétköznapjainak ábrázolása a téma elmélyítésének szolgálatában áll(hatna): a mozaikokban a szárnyaló képzelet és a földhözragadt élmény, a játék és a realitás képei keverednek. Sajnos a rétegek nem erősítik, inkább gyengítik egymást. Mivelhogy önmagukban is hevenyészettek. A szövegek és beszélgetések meglehetősen laposak. A roma parádék dokumentárisan feltehetően hitelesek, csak bosszantóan szokványosak. Sokszor látott szituációk köszönnek vissza tarka összevisszaságban. A gyereknevelés rituáléja mulatságos, a "mit csinál az ember nehézség ellen?" szentenciái eredetiek, viszont közhelyes a kapcsolatok, verekedések, különszámok tablója.
A stílus és a nyelv "díszítését" - a korábbi Szőke-opusokhoz hasonlóan - nyelvi lelemények, betétdalok, vizuális és verbális fintorok, sőt animációs trükkök segítik. Sajnos, külön életet élnek: többnyire kilógnak a szerkezetből. A szerző dicséretes öngúnnyal állapítja meg a fináléban - magas labdát feladva kritikusainak, akikre mellesleg nem nagyon szokott hallgatni -, hogy "nem összeépíthető a dolog", mármint a különböző elbeszélésrétegek szintézisének megteremtése. Vicc, nem vicc, az ítéletet vehetjük komolyan. A Tündérdomb mozaikokra esik szét, hiányzik a következetes(ebb) elrendező elv.
Szőke még innen van a negyvenen, korai lenne végleges helyét kijelölni a hazai filmkultúrában. Tehetsége okán több bizalmat, támogatást, sőt pénzt érdemelne (bár ez a mostani nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy a perifériára szorított szegénylegény tartsa a markát). Magam egyébként - korábbi álláspontomtól eltérően - úgy vélem: elsősorban nem az anyagiaktól függ Szőke megújulása vagy előrelépése. Feltehetően tízszeresen nagyobb költségvetéssel is ugyanilyen gubancos filmet forgatna. Sokkal inkább szakmai segítségre, erőteljesebb kontrollra, ötletrohamai fegyelmezett szelekciójára volna szükség. Képessége adott. Csapata állandó (most már Fábry Sándor is beletartozik: a népszerű showman cigányvajdaként erősíti az együttest). Félkész termékek, vázlatos egyvelegek, dadogó rögtönzések helyett kiérlelt alkotásokat várunk tőle.
