Utaznak a sütik, és utazik Reviczky Gábor, Trokán Nóra meg a többiek is. Megnéztük Rudolf Péter történelmi road movie-ját. Majdnem jó lett!
Harminc rúd bejgli, azaz beugli kel útra postakocsin a hadszíntérré vált országon át, hogy eljusson megrendelőjéhez, Elepi Kőszálhoz Debrecenbe. Történetünk kezdetén 1849. május 6-át írunk, és mivel nem meséről, hanem – többrészes – történelmi kalandregényszerű tévéjáték bőrébe bújtatott (sorozatnyi) adaptációról van szó, a tradicionális süteményhez társul jó néhány élő szereplő is, akik persze csak megfelelő módon összekuszálják az amúgy szörnyen egyszerű cselekményszálakat.
A Fehér Béla regényéből készült, hatrészes tévéfilmsorozat – igazodva az alapmű cselekményéhez – épp oda jut el a végére, ahová várnánk: a majd száz úti kalandot megélt szereplők meg a bejglik sikeresen vagy épp végzetesen, de célba érnek. Rudolf Péter hosszúra nyúlt filmjében minden megvan, ami az eredeti mű illusztrációjához szükséges: a mágikus realizmus, amit nem túlzó, viszont játékos animációval oldottak meg; az archaikusnak tűnő, valamelyest utánzó nyelvnek hangzó, hol érthetetlen, hol humoros vagy furcsa beszéd (ami mellesleg az igen jó színészi játéknak köszönhetően – a regénybeli funkciójához képest – simán működik, ami már önmagában is üdvözlendő, bár persze ez lenne a minimum); na meg a Jókaitól és Várkonyitól átvett történelmies kaland vállaltan eklektikus megjelenítése. Ehhez jön a tökéletes atmoszféra, a csodás jelmezek, na meg a már emlegetett színészi alakítások, amik végtére is elviszik a filmet, mert a válogatott szereplők mindegyike remekel – még a legkisebb statisztaszerepet is ismert színészek játsszák – jól.
Miközben hétről hétre végigtrappoljuk az országjáró történetet, a sorozatos tévéjáték mindig az utolsó perceiben nyeri meg magának igazán a nézőt, akkor kezd működni, izgalmassá válni – a baj csak az, hogy minden résznél túl nagy a nekifutás, a legeleje pedig konkrétan egy bemelegítő expozé. Az eddig látott három rész alapján – amelyek mindegyikét Kapitány Iván fényképezte nagyszerűen – leginkább azt sajnálhatjuk, hogy Rudolf Péter túlságosan tiszteletben tartotta az alapművet, és nem dolgozta meg jobban, nem csinált belőle fele ilyen hosszú, ám sokkal feszesebb és izgalmakban gazdagabb, röviden: sokkal jobb tévéfilmsorozatot. Kár, hogy a Kossuthkifli összességében úgy jár, mint a jófajta, ám soha el nem készülő tészta: mindig csak nyújtják és nyújtják.
