[img id=400847 instance=1 align=left img]Először szeretném, ha néhány szóban bemutatkozna az olvasóknak. Kit tisztelhetünk a Futballgyilkosok című könyv szerzőjében? 

Már az áltanos iskolában tudtam, hogy sportújságíró szeretnék lenni. Ez kivételesen szerencsés helyzet volt a számomra, s azóta is így gondolok vissza korai éveimre, hiszen jól tudom, hányan vannak, akik még fiatal felnőttként sem találják meg az utat, amit be akarnak járni. 

Tizenhét évesen kezdtem írogatni tudósításokat kisebb lapoknak, mint például az azóta megboldogult Budapesti Focinak, vagy a Sportszeletnek, majd húsz évesen már a Népszabadság gyakornoka voltam. Onnét kerültem a Nemzeti Sporthoz, ahol olyan emberek lettek hirtelen a kollégáim, majd barátaim, akiknek a cikkeit a gimnáziumi fizika- és matekórákon titokban olvasgattam a pad alatt. 

Ez a közeg hatalmas inspirációt adott a számomra, és az évek során rengeteget tanultam. Nyolc év után kezdtem érezni, hogy kinőttem a futballrovatból, és milyen az élet, éppen ekkoriban hívott a Bors, hogy legyek az ottani sportrovat szerkesztője. 

Pár hónappal később kineveztek rovatvezetőnek, és hirtelen huszonkilenc évesen főnök lettem. A beosztottjaim mindegyike idősebb volt nálam, ráadásul néhányan közülük huszonöt-harminc évvel, vagyis nagy felelősség került a vállamra. Azt hiszem, jól végeztem a munkámat, mert 2010-ben a Magyar Sportújságíró Szövetsége Nívódíjjal tüntetett ki, ami nagy szó, mert bulvárlapok munkatársait köztudottan, és egyébként méltatlanul ritkán illetnek elismeréssel.

Miért érdekli a foci és a bundabotrány, mint téma? 

A futball szeretete a kisgyermek koromig nyúlik vissza. A mi családunkban mindenki focizott. Még anyukám is, akinek minden nyáron be kellett állnia a strandon a kapuba, a három fia pedig sorra lőtte neki a gólokat. Ami a labdarúgással kapcsolatos volt, azt mi szerettük. Apu a napköziből is képes volt előbb elhozni, hogy kiérjünk egy Újpesti Dózsa-mérkőzésre. 

A bundabotrány pedig…? Éppen az eddig elmondottak miatt foglalkoztat. Mert azt a játékot fertőzte meg, amelyért azóta rajongok, hogy az eszemet tudom. Évekig tabutéma volt ez a magyar sportsajtóban, aztán a nemzetközi nyomozás hatására itthon is megmozdult valami, de úgy éreztem, még mindig sok a köntörfalazás ebben az ügyben.

Hogyan és mikor kezdett bele a könyv megírásába és milyen módon sikerült közel férkőznie az ügyhöz?

Először is: még huszonéves újságíróként egy nagyon határozott elvárást megfogalmaztam magammal szemben: nevezetesen, hogy harmincöt éves koromig le kell tennem az asztalra egy nagy munkát. Egy könyvet, ami az enyém, aminek én vagyok a szerzője. Amikor idén januárban eljöttem a Borstól, tudtam, hogy eljött a pillanat. A téma, a bundabotrány ott hevert az utcán, vagy stílszerűen fogalmazva: ott hevert a futballpályán, én pedig felkutattam az összes kapcsolatomat, forrásomat, amelyeket az elmúlt másfél évtizedben kiépítettem. 

Tudtam, hová kell nyúlnom, kihez kell fordulnom ahhoz, hogy le tudjak ásni a dolgok mélyére. Az ügyhöz nem kellett közel férkőznöm, mert a bunda, modernebb néven a fogadási csalás mocska valósággal ellepte a magyar labdarúgást. Szóval én is ebben éltem, mindannyian, más kérdés, hogy évekig nem láttuk, és nem akartuk látni, hogy már lassan teljesen elmerülünk ebben a moslékban. Örülök, hogy az elsők között néztem szembe a betegséggel.

[img id=400849 instance=1 align=left img]

Mennyire volt veszélyes vagy merész ez a kutatómunka? 

Még nem jelent meg a könyv, de futballberkekben már elterjedt, hogy dolgozom rajta. Nos, kaptam finomabb és durvább jelzéseket is, miszerint jobban tenném, ha inkább mással foglalatoskodnék. Tudni kell, hogy itt a háttérben a maffia áll, egy szervezett bűnbanda, amelynek a magyar hatóságok a tyúkszemére tapostak az utóbbi másfél évben. A maffia pedig az ilyesmit nem szokta szeretni. 

De nem félek. S tudja, miért? Mert a nyilvánosság a legjobb védelem mindazok számára, akik erről beszélnek, filmet forgatnak, vagy akár könyvet írnak. Én minden kollégámat erre biztatok, mert közösen erősebbek vagyunk, hisz csak úgy tudunk biztonságot jelentő falakat húzni magunk köré, ha hallatjuk a hangunkat.

A konkrét magyar bundabotrány mikor kezdődött pontosan, dióhéjban mi volt a története és jelenleg hol tart?

Bunda mindig volt a futballban. Magyarországon is, a világban is. Amit ma fogadási csalásnak hívunk, és amiről a Futballgyilkosok is szól, az nagyjából a kilencvenes évek végén jelent meg az internet térhódításával. A kétezres évek elejétől már egyre több fogadóiroda működik a világhálón, és ezek adták, s adják a táptalajt a mai napig a csalók számára. 

Ez mára iparággá duzzadt, és a szálakat valahol a Távol-Keleten, Szingapúrban mozgatják. A szervezetnek a világ összes pontján vannak sejtjei. A magyarországi vonal, amit éppen ezekben a hónapokban próbál felszámolni a nyomozóhatóság, az egyik legjelentősebb és legfontosabb az ázsiai szervezők számára.

Kutasi Róbert tragédiája is mutatja, hogy traumatikus pontja a hazai sportéletnek a bunda, de vajon tényleg nagy a baj? Mikor tudjuk azt mondani, hogy vége van és mit kell tennünk, hogy többé ne forduljon elő? 

A baj nagyobb, mint azt bárki hitte volna. Eddig valami olyasmi kép élt az emberekben, hogy egy-két meccset eladtak a játékosok, talán néhány edző is belekeveredett, aztán annyi. Nos, a fertőzés ennél jóval súlyosabb. Az elmúlt években a NB I-ben fordulónként minimum négy meccset elcsaltak, sőt válogatott-, valamint nemzetközi kupamérkőzéseket is manipuláltak a tettesek. 

Kutasi Róbertet jól ismertem… A halála előtt körülbelül egy hónappal találkoztunk utoljára. Mivel bizonyos fokig közel álltam hozzá, nagyon nehéz róla bármit is mondanom. Maradjunk annyiban, hogy, bár évek óta jóban voltunk, valójában élete végéig ismeretlen maradt a számomra.

Az olaszok is keveredtek már bele bundabotrányba, mégis megmaradtak nagy focinemzetnek. Milyen fényt vet ez ránk, magyarokra az európai futballvilágban?

A magyar futball önmagában is csúf képet mutat magáról. A világban még mindig Puskás a téma, ha a focink szóba kerül. Illetve manapság még a fogadási csalást is emlegetik velünk kapcsolatban. Az olaszok futballkultúrája jóval gazdagabb, mint a miénk. Nekik múltjuk is jelenük is van, nekünk csak múltunk. 

Az olasz futball is fertőzött, ám a válogatott és a klubok magas szintű teljesítménye gyógyszert jelent az ottani, amúgy tagadhatatlanul súlyos helyzetre. Ugyanakkor a mi labdarúgásunk védtelen, éppúgy, mint amilyen az ország volt a Tatárjárás, vagy gazdaságunk a világválság kirobbanásának idején. Itt állunk a fertőzés kellős közepén, mindenféle védőoltás és szájmaszk nélkül.