A Futni mentem a magyar közönségfilmek Karamazov testvérekje, de ez nem feltétlenül dicséret

Herendi Gábor legújabb alkotása címében egy futásról szóló filmet ígér, ez azonban átverés. Valójában három filmet kapunk egyben, amelyek nem a futásról szólnak, hanem a budapesti középosztály tapintatosan feminista Avengers-évé állnak össze.

“A Futni mentem nem a futásról szól, és nem is kino” – ez volt a legelső üzenet, amit elküldtem a Messengeren még a moziból, miközben a film stáblistája alatt pörögtek a színészek által szerepben előadott reklámok egy virslis-felvágottas cég, meg valami cipőmárka számára.

Herendi Gábor rendező szervezőkészségét viszont csodáltam: még egy 105 percben ilyen istentelenül túlzsúfolt filmben is talált időt arra, hogy vicceskedő, ügyesen megkomponált reklámokat nyomjon a néző arcába olyan termékekről, amelyek már a cselekmény során is kaptak egy-egy szép, kifejező snittet. 

Ez a film tényleg olyan, mintha automata gépfegyverrel lőnének egy céltáblát – gondoltam ekkor: ha ennyi skulót elhasznál az ember, lehetetlen, hogy legalább egy pár ne tévesszen célt.

Művésznő, gyorsan meg tetszene csinálni a romkomos Bosszúállókat?

Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényéhez hasonlóan a középpontban itt is egy családfő, valamint három gyermeke áll. Ám míg az orosz író művében ezek a karakterek férfiak voltak, itt mind nők, és amíg a könyv ezren túli oldalszámával objektíve hosszú, addig a Futni mentem a maga 105 percével mindössze elképesztően hosszúnak tűnik.

Az anya, Vera (Udvaros Dorottya) egy egészségügyi vészhelyzet után összeboronálja három lányát, a munkamániás ügyvédet, Dorinát (Tenki Réka), a túlterhelt családanyát, Katát (Lovas Rozi), és az útját kereső, rosszabbnál rosszabb pasikat összeszedő huszonévest, Emmát (Trill Beatrix). Azt szeretné, ha egy éve meghalt édesapjuk (Csuja Imre pár rövid, mozgalmas percben) emlékére megcsinálnák az öreg bakancslistájának utolsó, teljesítetlen pontját: lefutnának váltóban egy maratont. A lányok meg panaszkodnak, hogy nincs erre idejük (Dorina), energiájuk (Kata), vagy céltudatosságuk (Emma). 

Később aztán  persze mindannyian kötélnek állnak, és elkezdenek edzeni, miközben a három nő megkezdi saját, külön-külön történetének cselekményét is:

  • Tenki a Megrögzött Karrierista, Akinek Meglágyítja A Szívét Egy Kisgyerek És Összejön Az Egyedülálló Apukájával™ című filmet rázza ki a kisujjából.
  • Lovas az Elkötelezett Háziasszony, Aki Arra Gyanakszik, Hogy Megcsalja A Férje, De Az Igazság Ennél Bonyolultabb® című műsort viszi el könnyedén a hátán.
  • A szintén remek Trill karaktere pedig konstatálja, hogy a család futóedzőjét, Mátét Ember Márk játssza, így mindenképp össze kell jönnie vele. Ebből (, a legjobb) szálból külön filmként akár a magyar Frances Hát, vagy Appropriate Behaviort is meg lehetett volna csinálni. Azonban ahogy fentebb írtam, Herendi nem sajnálja a skulókat: minek egy filmet készíteni, ha egyszerre hármat is lehet? Hiszen akkor maximalizálni lehet a célközönség méretét, majd mindenki talál szimpatikusat közülük!

Egyedül a (minden tiszteletem a többiek felé, de) a szereplőgárda legjobb színésznője, Udvaros, és a karakteréhez kapcsolódó központi(!) történetszál nem kapja meg az illő részét a cselekményözönből, amelyben ugyanúgy akadnak ezerszer látott romkomos klisék, valamint valóban vicces, és unironikusan megható pillanatok – gyakran egyszerre. 

Még legépelni is fárasztó, mennyi minden történik a Futni mentemben a futáson kívül, amely unfair módon a legkisebb hangsúlyt kapja a legfontosabb szereplővel egyetemben. 

A futás itt nem metafora, nem lelki élmény, mint Haruki Murakaminál, hanem a film lustán, háttérben kezelt cselekményrugója, plot device-a. A fináléra hagyott maraton pedig nagyjából olyan, mint a Bosszúállók (és számtalan más szuperhősfilm) égből jövő gigantikus lézernyalábja, ami csak ürügyként szolgál arra, hogy láthassuk, ahogy összeállnak a hősök a végső csatára. A Bosszúállók mindössze azért volt egy hangyányit hatásosabb, mint a Futni mentem, mert azelőtt a hősök mind-mind külön-külön filmet kaptak, hogy a közönség megismerhesse őket. 

A tisztesség kedvéért viszont annyit el kell mondani, hogy a Futni mentem megpróbál némi tematikai kohéziót alkotni az egyes sztoriszálak és a központi cselekményrugó között – habár ezt némileg kétbalkezesen teszi. A cselekmény elején mind a négy, történetben szereplő nő identitását férfiak határozzák meg: Vera a férje bakancslistáját teljesíti, Dorina az ügyvédi iroda fiúöltöző-szagában bizonyítaná, hogy igenis egyenértékű a srácokkal, Kata férje és két fia miatt görnyed hétrét, Emmának az éppen aktuális borzalmas pasija határozza meg az életét.

A film végére aztán mind a négyen eljutnak arra a pontra, hogy valamilyen formában nem a férfihatás mellett, hanem inkább az ellen határozzák meg magunkat. Azonban a filmmel együtt elfelejtik, hogy ha valami ellen határozzuk meg magunkat, akkor is ez a dolog határoz meg minket, mert még mindig az ő koordináta-/viszonyrendszerében mozgunk. A film során fel-felhangzó feminista beütésű mellékzöngék is hamissá válnak, ahogy a szereplők megtalálják előre behatárolt, kiszámítható szabadságukat.

A tapintatos katarzisélmények végül pont olyan ridegnek és korlátozónak hatnak, mint a mögöttük lévő romkom-cselekményszálak, amelyek fordulatait nagyjából egy órával előre ki lehet találni.

A sikeres magyar film, ami picit sárga, picit savanyú

Herendi filmjeit azért nehéz kritikával illetni, mert a jelenleg alkotó magyar rendezők közül talán ő az egyetlen, aki tényleg ért ahhoz, hogyan kell olyan közönségfilmet csinálni, amire be is ülnek a nézők: a Futni mentem szépen alakuló pénzügyi sikere is bizonyíték erre. (Ugye ahogy Árpa Attila mondta: a szakmai elismerés olyan, mint amikor Monopolyban gazdag vagy.

Tulajdonképpen tényleg egy nagyszerű érzés kivetíteni a rendezőre azon vágyainkat, hogy létezhet egy olyan filmipar Magyarországon, amelyet nem állami pénzből tartanak el, amelyen nem sötétlik folyton az állami befolyásolás lehetőségének árnyéka, és amelynek produktumait a négyes-hatos vonalán túl is ki lehet beszélni a többi magyar kultúrafogyasztóval. Azonban ha ábrándozásunkat megszakítva közelebb megyünk egy-egy Herendi-filmhez, azt látjuk, hogy a hihetetlenül szorgalmas rendező válogatás nélkül minden fronton támad, minden lehetőséget megragad arra, hogy közönségigényeket elégítsen ki, aminek pedig a film kohéziója látja kárát. 

Előző mozija, a Toxikoma például egyszerre volt buddy movie, Trainspotting, valamint Holt költők társasága. A Futni mentemet, minden magyar közönségfilmek non plus ultráját nézni pedig olyan érzés, mintha oda-vissza kapcsolgatnánk a tévében három teljesen vállalható romkom között, viszont a sok kapcsolgatás miatt mindegyik filmből pont azok a részek maradnának ki, amelyek engedik lélegezni a cselekményt. Amelyek a karakter belső életére, motivációira fókuszálnának, és amik egynél több dimenzióval tudnák őket ellátni. Az élmény így végül annyira túlságosan ingergazdag, leterhelő, fárasztó lesz, hogy nem marad erőnk elfutni se valami értelmesebbet csinálni. 

“Most is nyertél, Herendi Gábor!” – rázzuk hát az öklünket a moziterem plafonja felé, és tényleg elgondolkodunk azon, hogy van-e otthon virsli-felvágott, vagy hogy nincs-e itt az ideje új cipőt venni.