Nem tudhatom, ki látta meg a film lehetőségét az 56 csepp vér című musicalben, de jó nagyot tévedett szegény. Az 56 csepp vérben nemhogy a film, de még a musical lehetősége sincs benne, a története Rómeó és Júlia a forradalomban, a dalok szövege kínrímek sorozata.
A zene kísérletet sem tesz arra, hogy jellemezze a szereplőket, középszerű táncdalok sora, ha szabad ezzel a régies kifejezéssel élni. Mindenki mutogathat a másikra, miért venné komolyan a munkát a zeneszerző, ha az alapanyag dilettáns módon készült el: jönnek a szereplők, vázlatosan meg is rajzolódnak, de menet közben pánikot kap a szerző, hogy túl hosszú a darab, így aztán a fölskiccelt figurák ahelyett, hogy kidolgozódnának vagy változnának a történelmi események hatására, egyszerűen eltűnnek. Az izgalmas karakternek induló orosz parancsnok autóra száll, és elutazik még a konfliktus előtt, a lánya, aki Júlia legjobb barátnője, a feszült helyzetben berohan, hogy majd ő segít, persze egyáltalán nem segít semmit, de még ezt sem tanulsággal teszi. Váratlanul megjelenik Rómeó mamája is, aki az események sodrásában már három napja nem látta a fiát, és meglepő gondolkodási bakugrással dalra fakad, hogy a férfiak csak kihasználják a nőket. És ha van kire mutogatni, akkor az élet is könnyebb, ha rossz a zene, miért dolgozna a hangszerelő, mihez kezdhetne ebben a zűrzavarban a koreográfus, valami néptáncos mozdulatokat helyez föl a színpadra, nem mindegy? Igazán égni csak a szereplők tudnak. De ők tehetségük szerint próbálnak fenn maradni a vízen, és úgy-ahogy sikerül is. Hoffman Mónika a fölösleges Szvetlána, Seress Zoltán a felesleges orosz tiszt, akit, elég furcsa módon hercegnek neveznek, és aki úgy töri a magyart, hogy karnevált mond bál helyett, mert a szöveg alkotója nem tudja, hogy ez a szó oroszul ugyanúgy hangzik, mint magyarul. Keresztes Ildikó a sértett anya, és mind legalábbis elfogadhatóan énekelnek. Sajnos a Rómeót alakító Palcsó Tamásról ezt nem lehet elmondani, mamlaszkodik énekben és prózában egyaránt, de nyilván a szereplők válogatásakor a népszerűséget is figyelembe kellett venni.
Az alkotói alkalmatlansági parádéhoz csatlakozott Bokor Attila rendező, aki az események középpontjában álló pap (Kaszás Attila) visszaemlékezésévé formálta át a történetet, lett tehát elő-, utó- és közjáték, amelyben a plébános a lelkiismeretével társalog fehér ruhában. Némi gondot jelent, hogy ebben a történetben a papnak éppen nem kell semmiért sem lelkiismeret-furdalást éreznie, nyilván nem ő tehet arról, hogy lőnek, elég értelmetlennek tűnik ezért színpadi kiáltása, hogy esküszöm, nem ezt akartam, hiszen miért akarta volna, hogy legéppuskázzák a híveket. Nem is kapunk a végén semmi tanulságot, miután viszonylag váratlanul véget ér minden, és a nehezen bonyolódó események megoldásaként viszonylag gyorsan lelövöldözik az összes szereplőt, a plébános azt mondja lelkiismeretének, hogy hát, így történtek a dolgok, és jöhet a finálé, stáblistával. És ha akkor nem is így történtek a dolgok, most tényleg így történnek, elég baj az nekünk.
