Két házaspár, egy összeszokott négyes ül a vacsoraasztalnál. Éppen Lars egyik munkatársáról beszélgetnek, aki elhagyta a családját fiatal szeretője kedvéért. Azt latolgatják, vajon mi a fontosabb, a szenvedély, az izgalom, vagy a hűség és a biztonság? Ez a kérdés olyan párkapcsolati problémákat hoz felszínre, amelyek mindkét házasságot romba dönthetik, a film mégsem ennek az elméleti felvetésnek a kifejtésére vállalkozik, sokkal inkább azt vizsgálja: mit tesznek a szerelemmel a közösen eltöltött évtizedek?

Play Bergman!
A két párkapcsolati krízist a dán író-rendező dialógusalapú kamaradrámává formálja. A legtöbbször mozdulatlan kamerával felvett cselekmény, a bírósági tárgyalóteremben játszódó keretjeleneteken kívül, kizárólag a két pár lakásában játszódik. Konyha-, nappali-, étkező- és hálószoba-jelenetek váltják egymást. A forma és a téma - illetve a film magyar címe - egyértelműen Ingmar Bergman sorozatára utal, bár Simon Staho le-letér a svéd mester által kijárt útról. A párbeszédekben jóval több a könnyed szellemesség, a figyelem itt, ugyan nem teljesen egyenletesen, de négy emberen oszlik meg, ami folyamatos nézőpontváltásra késztet, ezáltal eleve kizárva, hogy a néző bergmani mélységekben élje át az egyébként nagyon hatásosan ábrázolt érzelmeket.

A házasságot leíró képlet
A történet klasszikus. A langymeleg házi boldogságot nem holmi ponyvából előlépő csábító démonok vagy latin szeretők veszélyeztetik, sokkal inkább az unalom, a kiüresedés és a felhalmozódott sérelmek teszik instabillá. Itt éppen egy hűtlen férfiról szóló történet hatására indul be a láncreakció, amely négy ember többé-kevésbé biztonságosnak hitt életét dúlja fel rövid idő alatt. Lars az ebből kialakuló vita hatására, szinte ijedtében omlik felesége eddig frigidnek hitt barátnőjének, Ann-nak karjaiba (aki nem mellesleg barátjának, Ulfnak a házastársa), innentől pedig egyenes az út a titkolózáson, az ismételt és egyre megalázóbb árulásokon keresztül az elkerülhetetlen lebukásig.

Hiányzó pofonok
A fájdalom nem testesül meg teátrális jelenetekben, a szereplők korukhoz, társadalmi rangjukhoz és vérmérsékletükhöz mérten, az eltúlzott gesztusokat kerülve, magukba zárkózva élik át a személyes tragédiákat. A törékeny tárgyak épségben vészelik át a viharokat, alig hangzik el néhány hangos, ingerült szó. Még az egyetlen verekedésre emlékeztető jelenet is hamvába hal, ennek ellenére épp ez az esemény az egyetlen, amely képes megtörni a jeget két ember között. Mintha a cselekedetek, a fizikai megnyilvánulások váratlan, a józan észnek látszólag ellentmondó győzelmét ünnepelnénk.

Fojtott láng
A színészek visszafogott játéka segít megóvni a csendben gyötrődés hangulati egységét, amit akármilyen harsány gesztus azonnal tönkretenne, a főbb szereplő pár, Lars (Mikael Persbrandt) és felesége Susanne (Lena Endre) különösen pontosan játssza a rá méricskélt szerepet. Nem engedik, hogy bármelyiküket valóban ellenszenvesnek vagy különösen rokonszenvesnek láthassunk. Az egyetlen problémás karakter Ann-é, aki szintén nem aljas csábító mivoltában kelt ellenérzéseket, hanem akkor távolít el magától, amikor megpróbálja megmagyarázni a bizonyítványt, mintha nem tudná, hogy hasztalan minden szó, és méltatlan már maga a békítő szándék is.

A kamera kitart
Valódi azonosulás a hős-antihős viszony hiányában nem lehetséges, a helyzet súlya mégis megüli a nézői gyomrot. A fájdalmat, a bűntudatot, a szégyenérzetet a karakterek tehetetlensége tartósítja.
Anders Bohman kamerája legszívesebben az arcokat fürkészi, emlékezetünkbe vésődik Lena Endre haragvó szája, Maria Lundqvist vizenyős, beletörődő tekintete, Jakob Eklung alig észrevehető, ideges arcrándulásai, Mikael Persbrandt tökéletesen merev arcának és kifejező szemeinek kontrasztja. Nem a reakciók fontosak igazán, hanem azok háttere. A jelenetek nem érnek véget csak azért, mert minden elmondatott, ami az adott helyzetben elmondható. Ott maradunk a szereplőkkel, nézzük az arcokat, miközben tőrök forognak a szívekben, és egyszerre kell beleélnünk magunkat a megbántott szerepébe és a megbántóéba, akinek ugyanúgy végig kell néznie a másik szenvedését, mint nekünk.

Folytatás
Simon Staho nem fejezi be a filmet a dráma tetőfokán, hanem hozzátold a cselekményhez egy fél évvel később zajló jelenetet, ami kizökkenti a nézőt a korlátozott térben és szűk időkeretben zajló események ritmusából. Mintha fel akarná oldani a feloldhatatlant, mintha a folytatólagosságot szeretné hangsúlyozni egy olyan módszerrel, amely az általa választott műfajtól idegen. Ezzel az átgondolatlannak tűnő gesztussal az utolsó pillanatban kérdőjelezi meg története hitelességét. Az ilyen elfuserált befejezéseket lenne jó a producer(ek) számlájára írni.

Kinek ajánljuk?
- Mikael Persbrandt rajongóinak.
- A szenvedő szerkezetek kedvelőinek.
- Azok, akik azon bánkódnak a színházi nézőtéren ülve, hogy nem láthatják közelről az arcokat.

Kinek nem?
- Alacsony fájdalomküszöbbel rendelkezőknek.
- Családi mozidélután keretében mozizóknak.
- Idealistáknak.


8/10