Az előadás ideje alatt a szereplők valódi térben nem találkozhatnak. Az asszony egy képtár teremőreként dolgozik - a férfi naphosszat mások irataiért áll sorba egy névtelen hivatalban. Várakoznak, maguk sem tudják, hogy pontosan mire. Amikor találkozunk velük, délelőtt tizenegy óra van. Pontosan hatvan perc múlva, délben lesz a házasságuk ötvenedik évfordulója. Az aranylakodalom azonban elmarad. Ez a véletlen óra az emlékezésé, annak ellenére, hogy a tények igazságtartalma, valódi fontossága és sorrendje mára már megállapíthatatlan.
Egyértelmű, hogy a rendszerváltás utáni Budapesten egyikük sem találja a helyét, feleslegesek és nincs rájuk szükség. Ők mégis groteszk próbálkozásokba kezdenek, hogy bebizonyítsák: létezésük fontos, munkájuk hasznos. Az ötven év közös története fragmentumokra hullott szét. Az idő személyessé vált, egyes évtizedek nyom nélkül múltak el, de vannak olyan, fél évszázaddal korábbi percek, melyeket naponta felidéznek. Egymáshoz beszélnek - de csak magukban. Olyan vallomások ezek, amelyet a másik jelenlétében soha nem mernének megtenni. A két idős ember mondatai az emlékezés logikája szerint szabadon csaponganak térben és időben. Mondandójuk néha nagyon is közelít egymáshoz, ilyenkor a szöveg azt az érzést kelti, hogy valódi dialógust hallunk. Máskor a vallomások fényévnyire eltávolodnak egymástól.
A nő polgári zsidó családban nőtt fel, fiatalon a fővárosban élt, volt egy férje és egy gyermeke. A férfi vidéken lakott egyedül. Amikor az asszony addigi élete (a deportálás alatt) darabokra hullott, a férfi mentette meg, és öt hónapon keresztül a házában rejtegette. Az asszony hazatért a háború után, és amikor családja újra összeállt, megmentője megjelent. A férfi egy pisztolyt tartott az akkori férj fejéhez, arra kényszerítve a nőt, hogy az ő oldalán hagyja el a férjét. A válás megtörtént, a nő pedig újra férjhez ment, és gyermekével vidékre költözött. Ötven év telt el. A megmentő és a gonosztevő egyetlen személy volt - a folyóson várakozó öregember. Az együtt töltött idő alatt nem voltak köztük csaták vagy veszekedések, de mindvégig külön szobában aludtak. A férfi ötven éven keresztül várt irgalomra - hiába.
Az évforduló számvetésre kényszerít. Most, kivételesen szembe mernek nézni élethazugságaikkal. A nő egy olyan alkotást védelmez (akár élete árán is), amelyet ő nem ért. A férfi pedig néhány forintért órákat tölt a hivatalban". Egymáson kívül nincs miért élniük. A várakozás utolsó perceiben, félénken azokat a hónapokat is felidézik, amikor a háború alatt a férfi a nőt a házában bújtatta. Azóta sem beszéltek ezekről a napokról, de végül kiderül, hogy mindkettőjük életében ez volt a legszebb időszak. Ötven év csöndje egy félreértésen alapult.
Lassan elérkezik a perc. Mindketten az órát figyelik, néhány másodpercperc múlva dél. A vallomások elvesztek a levegőben, arra, hogy mindezt egymással is megosszák, kevés az esély. A nő soha nem vett ajándékot a férfinak, a férj pedig már évtizedekkel ezelőtt felhagyott azzal, hogy így kerüljön szerelme közelébe. Most mégis mindketten elgondolkodnak azon, hogy vesznek a másiknak valamit - ha elég bátrak lesznek, és, persze, ha valamelyik bolt este még nyitva lesz.
Elhallgatnak. Dél van. Harangoznak.
A(z) Artéria Színházi Társaság előadása
Hozzászólások