Egy tiszta és őszinte szerelem elé keserű akadályokat gördít a nyomorúság, a kiszolgáltatottság: a boldog és vak káprázat mögött megjelenik az élet éles és kegyetlen kése. Ám a szerelem oly erősen ragyog ki ebből a kietlen és szigorú környezetből, hogy szegénység táptalaján győzedelmeskedni tud a líra - táncban, szóban elbeszélve.
Pillangó Horváth Csaba Vörösmarty Színház Székesfehérvár
Idill? Ráadásul szerelmi? Wedekind és Agota Kristof után a lírai
Móricz? Horváth Csaba azonban olyan színházi alkotóvá érett,
aki bármilyen anyagból képes öntörvényû, saját stílusjegyeit hordozó
produkciót létrehozni.Nem a Barbárok világa, lebegõ poézis
pillangószárnyon, a szerelmesek boldogságát csak a "szegíínység",
a "píínz" hiánya akadályozza. A cséplés kezdõjelenetét néhány
rúddal, favillával, dünnyögõ danával, pergõ dobverõkkel hozza a
parázs mozgású vörösruhás csapat. Nem is kell zene, Nagy
Norbert dala és a kattogó ritmusok tökéletes akusztikai hátteret
adnak.
A koreográfiai elemek, változékony alakzatok erõs felütéssel indítják
a darabot. Kádas József izzószemû legényét a szigorú anya, Varga
Mária köti családi gúzsba, a két kiforrott, erõteljes alakítás párharca
adja a konfliktus magvát. A vágy tárgya sajnálatos csak mozgásban,
külsõleg illúziót keltõ, annál szuggesztívebb a falusi nép és a
szerelemére ácsingozó nadrágos urak kettõse. Pallag Márton
Orvosa sûrûn simítja homlokát, paskoló két keze háton kopogó
hevülettel diagnosztizál, Andrássy Máté cipésze megadó
finomsággal vesz mértéket az ujjaira taposó lábacskáról.
A házat papírfal, a székeket piros fazekak jelképezik, a padlat
tetszés szerint ide-oda huzigálható a színpadon, nincs az a jelenség,
nincs az a kellék, nincs az a szituáció, amelynek érzékletes
megfelelõjét Horváth Csaba leleményessége ne találná meg.
Természetes már, hogy mozgásban, gesztusban egyedülállóan
virtuóz, de a szövegre épülõ, sima színházi jelenetek is tökéletesek.
Nagy Norbert toporgó nagypapa, az élesszavú Varga Gabriella és
az eminensen poentírozó Krisztik Csaba kettõse hagyományos
keretekben is kitûnõ lenne.
Igencsak vártuk a sokat emlegetett vihart, de meteorológiai
illusztráció helyett fejedelmi ajándékot kaptunk. A méretes botok
fakanálként kavargatják a pöttöm lábaskákban fortyogó fogásokat,
Ostorházi Bernadett erélyesen vezényli a konyhai munkát, a
lakodalmi elõkészületek duhaj mulatság képét elõlegezik. A
zabigyerek Hegymegi Máté kifacsart tagokkal ólálkodik a finom
falatok körül, végsõkig spannolt dobverõivel pazar szólót rögtönöz
a lábasfejû instrumentumokon. A Forte-tagok, a színészek és a
nagyszerûen teljesítõ táncosok remek együttest alkotnak, a
díszletileg üres színpadteret folyamatosan alakuló formációkkal
telítik. Két keresztbe hajló rúd, összeboruló villa, a curlingezõ
fazekak, a szerelmeseket rejtõ tapétapaplan minimál-eszközként
helyettesíti a kellékeket, az alkotói fantázia sikerrel hívja elõ a
nézõit.
A lakodalmas kép parádés fináléba lendíti az elõadást. A
féktelenül rángatózó násznép elõtt Fehér László és a szikrázó
humorú Táncos Rébék, Horkay Barnabás virtuóz pas de deux-je
cikázik, Blaskó Borbála csalódott menyasszonya talpig tüllben
hiszterizál. A kavargó forgatag gyújtópontjában Kádas József
markáns hõse, kiemelkedõ alakítással vacillál a biztos jövõ és
a csüggedt szegénységbe torkolló szerelem között.
Horváth Csaba Pillangó-ja, igazolva a Vörösmarty Színház
dicséretes bátorságát, vitathatatlan eredetiséggel jelöli ki a
korszerû színház útját, tovább erõsíti egy újabb vidéki színházi
bázis kiépülésének reményét.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások