A karneválban tánc van, lehetőleg kecses, amolyan tükörsima parketten siklós, a karnebálban azonban, csak érezzünk rá a száguldó V és az ólomlábú B közötti különbségre, bakancsban, uramfia bocskorban járják, és furtonfurt egymás tyúkszemére hágnak. A karneválban szikrázó maszkák fedik bájosan markáns, illetve markánsan bájos orcánkat, a karnebálban rongy csüng a pofánk előtt, hogy ne zavarjuk már annyira a városképet. A karneválban olyanok vagyunk, amilyenek lennénk, ha lennünk lehetne – ám a karnebálban, minél lelkesebben kirittyentjük magunkat, annál inkább
magunkra ismerünk, illetve ismernek ránk a többiek; ahelyett, hogy magukra ismernének.
Caragiale, és szerzőtársa inkább, mint fordítója, Parti Nagy Lajos karnebáljában ágrólszakadt, esetlen férfiak, meg tenyeres-talpas, és/vagy rémületes, már zsenge bimbózó életkorukban is hamisítatlan szipirtyóvá izmosodott nők lejtik és ropják a táncot – olyanok ráadásul, akik erről az esetlenségről és szipirtyóságról tudomást sem akarnak venni, inkább adják a lovagot vagy a dámát, míg belé nem szakadnak. Álarcot szuszakolnak a képükre, hogy becsapják egymást, de még önmagukat sem sikerül, azonban még ez nem hátráltathatja őket abban, hogy újra és újra próbálkozzanak.
Hogy miért is teszik mindezt, azt persze könnyű kitalálni: szerelemre vadásznak, mi másra, és arra, ami a szerelem körítése általában. Férfierőre és női bájra, hódításra és uralkodásra, arra a sóhajszerű nyögésre vagy nyögésszerű sóhajra, amit a Világegyetem hallat, ha a véle cicázó nő vagy férfi a kedvére volt. Mármint ideális esetben, ami olyan ritka, hogy valósággal elvész a fehér hollók tömkelegében.
Még itt, a Balkánon is, ahol történetünk játszódik, a horror komédiák miszerint rém vígjátékok őshazájában, ahol eleve, még karneváli avagy báli maszk nélkül is mindenki legalább kétszer olyan nagy vagy kétszer olyan kicsi, mint a valóságban; ahol nem, vagy csak nyögvenyelősen tartja kordában az indulatokat a civilizáció számtalan szebbnél szebb görcse, ahol nyílt színen dáridózik, színpompás rongyait villogtatva a szegénység; ahol olyan jó volna élni, ha lehetne.
De nem lehet, mert – ahogy ebből a történetből is kiderül majd – annyira azért a Blakán sem civilizálatlan, hogy ne jelenne meg minden történet végén a maga fanyar vigyorával, a maga sajátos humorával, amit senki sem ért, csak önmaga: a Hatóság. Hogy aztán vígan táncikálva, decensen danolászva, kecsesen hazudozva, görcsösen szerelemre áhítozva el ne tűnjünk mind, ahányan csak vagyunk, a feneketlen zsebében.
További szereplők:
Álarcos nő: Bakos Lilla
Zenész, ének: Páder Petra
Szereplő: Szappanos Emese, Liszkó Zsófia
A(z) Budaörsi Latinovits Színház és Gózon Gyula Kamaraszínház előadása
Hozzászólások