Ez egy nagyszerû, folyamatosan aktuális darab, és remek az elõadás is. Zavarba ejtõ, és elgondolkodtató.

Nem láttam a darabot és valszeg nem is nézem meg. Az elidegenedés, az abszurd dráma (egyik) alapmûve tudtommal a Godot-ra várva és a mûfajjal szemben van csekély/ebb affinitásom.

Teljesen fölösleges a "Katonát" ebbe belekeverni. "Az emberek egy része" (én úgy mondanám, az oda járók döntõ hányada) teljes joggal lát garanciákat a "Katona" név hallatára. Nem õk írták ui a darabot, csak elõadják.

Érthetõbb példával: Gombrowicz Operettje is az abszurd dráma egyik reprezentánsa és szét kell választani, ha s akinek (nem) tetszik, miért (nem) tetszik: azért, mert a mûfajt (nem) szereti vagy azért, mert a Nemzeti Színház elõadása (nem )tetszett. Látom, tetszett, nem kicsit, nagyon, csillagos ötöst azaz tízest kapott. Ha már jegyet veszünk vmire, hagyjuk otthon az elõítéleteinket, esetleg hagyjuk a ruhatárban. Úgy kényelmesebb. Vagy ne vegyünk jegyet. Én se vettem egyikre se. Érdeklõdve várom a beszámolót/kommentet.

Érdekes, hogy immár több mint fél éve megy a Godot telt ház elõtt, és mégsincs egyetlen vélemény se róla. Sõt a megelõzõ ismertetõk sem próbálják leírni, mirõl szól a darab, hanem a fogadtatásáról szólnak, a premierrõl, illetve amikor 1957-ben egy börtönben játszották. Az érthetõ, hogy nem ismertetik a mû cselekményét, merthogy az nincsen neki ugyebár, de az már bántó, hogy azt írják róla – és ezt már másutt is olvastam -, hogy érthetetlen, s nem is szabad törekedni rá, hogy megértsük.
Merthogy ez az életrõl szól, pontosabban arról, hogy mi az élet. Nem más, mint kommunikáció. Az, hogy a színpadon másfél órán keresztül nem történik semmi, Godot, akire várnak természetesen nem jön el, de az sem biztos, hogy létezik, s minden, információra vonatkozó kérdésre a válasz az, hogy nem tudom, illetve senki nem emlékszik a múltra, még arra sem, ami tegnap történt, még nem jelenti azt, hogy a szereplõk nem élnek. S ezt többször is hangsúlyozza Vladimir, akitõl a kisfiú kérdezi, mit mondjon Godot-nak. “Azt, hogy láttál” - ennyi az üzenet, s ennél több állítást nem is fogalmaz meg, mert az már túl konkrét lenne, és gyengítené a mondanivaló absztraktságát.
És Beckett arra nagyon vigyáz, nehogy a darabjában bármilyen konkrét szituáció forduljon elõ, nehogy bárki is tanulságot vonjon le belõle egy valós helyzetre, az életben megélt viszonyokra, mert az elterelné a figyelmet. Az a lényeg, hogy a látottak semmire ne legyenek felhasználhatóak. Ne legyenek hasonlatosak tapasztalatainkhoz, már átérzett emóciókhoz, ne legyen benne semmi konkrétum, jellem, viszony, értékrend. Csak a beszéd, a kommunikáció, ha úgy tetszik a semmirõl.
Merthogy kommunikáció akkor is van, ha nincsen mögötte tartalom. Rengeteget beszélünk olyankor is, amikor nincsen semmi mondanivalónk, nem akarunk kifejezni semmit. Söt, amikor valamit kommunikálunk sem biztos, hogy a befogadó számára annak valami értelme van, bármi jelentõséggel bír, vagy információ értéke van. A legtöbbször pedig az fordul elõ, hogy szem- vagy fültanúja vagyunk egy beszélgetésnek, és azt sem tudjuk, mirõl szól. Például ha két ember áll mellettünk a tömött villamoson, és akaratlanul is kihallgatjuk õket. Fogalmunk nincs, mi a téma, kirõl van szó, mi a tét, és mirõl akarja az egyik meggyõzni a másikat. Mégis élvezzük a társalgásukat. Élvezzük magát a kommunikációt. Nem feltétlenül kell megfejtenünk hozzá a tartalmat. Hasonlóan mint amikor a Markos-Nádas humoreszkben a kocsmában támasztják a pultot az alkoholisták, beszélnek hülyeségeket, néha gügyén, semmi értelme, és mi mégis szakadunk rajta. Persze ilyenkor a stílus a szórakoztató, Beckett nem erre hajt.
'952-ben, aikor mûve született, még nem terjedtek el a különbözõ kommunikációs elméletek, köztük az, hogy a világ valójában az, amit elmondunk róla. Itt nem csupán arról van szó, hogy a valóságot mindenki szubjektíven éli meg, és ugyanazt a történetet mindenki a saját íze szerint meséli el, olyannyira különbözõen, hogy néha az ember azt gondolja, az elbeszélõk nem ugyanazt látták, tehát valaki hazudik. Nem. Éppen fordítva. A narrátornak az a valóság, amit elmond, egy másik embernek pedig az, amit õ mond. És mindkettõ igaz. A két valóságnak nem kell ugyanannak lenni, mint ahogy az sem kötelezõ, hogy két ember ugyanúgy érezzen. Ostoba, ki azt kutatja, hogy ki ferdít, s a dolog ténylegesen hogyan történt. Mert hogy senki sem. Lehet, hogy amirõl mint élményrõl beszélnek, meg sem történt. Ebben a drámában is Vladimír rámutat: a négy evangelista különbözõképpen, gyekran egymásnak ellentmondva, különbözõképpen írták le Krisztus keresztre-feszítésének történetét. És ezen évszázadokon keresztül senki sem akadt fenn. Nem mondták azt, hogy akkor Krisztus nem biztos, hogy létezett, sõt, még kereszteshadjáratokat is indítottak, embereket küldtek máglyára érte. Mert nem az számított, hogy mi történt idõszámításunk szerint 0-ban, hanem az történt, amit valakik valéamikor megfogalmaztak, illetve aszerint hiszünk, ahogyan mi magunkban megfogalmazzuk. Amikor hitetlenségért valakit máglyára küldtek, senkit sem mérdekelt, hogy az áldozat érveket hozott fel, és tanubizonyságot követelt a csodák bizonyítására. Csak a megfogalmazás a döntõ, mert ez vált ki belõlünk emóciókat, ennek alapján fogunk cselekedni, dolgokról, emberekrõl véleményt alkotni, ez számunkra az érdekes, s nem az, hogy a kommunikáció tárgya mennyire reális. S igaz ez a másik oldalról is: hiába történik meg valami a valóságban, ha arról nem beszélnek. Az olyan, mint ha nem is létezne, semmi hatása nincs. Tehát ami van, ami biztosan van, az a kommunikáció. Ez az élet.
A darabban bemutatott kietlen francia tájon sincsen semmi a kommunikáción kívül. Vladimir és Estragon csak kommunikál. Néha elmondják ugyanazt, egy egy jobban sikerült részt (amely mögött megintcsak csak képzelt szituáció van) megismételnek. És ez létezésük legfõbb jellemzõje. (Jó, néha pisilnek és csontot zabálnak, de csak azért, hogy utána a szerzõ bemutassa, mire nem emlékeznek.) Pozzo és Lucky is csak kommunikál, nem tudunk meg róluk semmit, kik õk, honnan jönnek, hová mennek, mi a foglalkozásuk, mibõl élnek, hogyan gondolkodnak. Pozzo végig azon gondolkodik, hogyan fogalmazzon. Pedig semmit sem akar mondani az általa egyáltalán nem becsült és teljesen közömbös két ismeretlennek. Még ahhoz is, hogy leüljön, egy fajta kommunikáció kell neki, megkéri Estragont, hogy kínálja hellyel. S az hogy az elsõ kínálást visszautasítja, megintcsak nincsen semmi jelentõsége, csak annyi, hogy használni tudott egy szófordulatot: kommunikált. Amikor Luckyt arra kényszerítik, hogy “gondolkodjon”, száján elõszõr jól artikulált gondolatok, aztán csupa értelemetlenség és kerregés jön ki. Sõt, a végén már a szolga teljesen megnémul, ura megvakul, tehát számukra a külvilág megszûnik, átlényegülnek, teljesen elvonttá, absztraktá válnak. Sõt, nem csak Godot-ról derül ki, hogy teljesen lényegtelen, hogy van, vagy nincs, hanem Vladimírnak is azt válaszolja a kisfiú, hogy nem emlékszik arra, hogy tegnap beszélgettek volna. A clochard elgondolkodik: talán nem is történt meg? Én meg azt kérdezem: Lehet, hogy mi se láttuk ezt a darabot, vagy nem ugyanazt a darabot láttuk? Mert én egy jó darabot láttam - mondom, a fiam pedig, akivel együtt voltam a színházba azt mondja, egy rossz darabot látott. Mindkettõ igaz.

Van két eladó kedvezményes jegyem (1950 Ft/db)a május 24-i pénteki elõadásra. zsborsi@gmail.com