Olyan korszakról van szó, amikor a barokk zárt és merev etikettjét, a rokokó finomkodó formáit elsodorta a véres forradalom. A kialakuló új világ társadalmának embere, kijózanodva a heroikus ideákból, ha színházba mehetett, el akart feledkezni a szomorú múltról. A múltról meg a létért való küzdelem újmódi hétköznapjairól, s a felvilágosodás tabuinak ellenszegülve az irreális tündérvilágban kívánt menedéket keresni. A nőideál - milyen érdekes és milyen természetes -, az alig letűnt arisztokrata hölgyek szinonimájaként a törékeny, szárnyaszegett és dekadens, "halódó" nőalak lett. A földiektől (illetve a földtől) való elvágyódás ábrázolása, a sejtelmes lebegés kifejezése újfajta táncolási igényeket támasztott; szükségessé vált a légies spicctánc, a repülésszerű ugrások (az elevációk) kimunkálása, valamint a balerinákat röptető emelések, az elnyújtott, ugyancsak repülésre emlékeztető pózok (pl. az arabeszk, az attitűd) beiktatása. Ám volt az éteri szférákon kívül a romantikának még egy jellegzetessége: a bukolikus naiv népiesség felé fordulás. Falusi népünnepélyek, nemzeti táncok - még ha stilizálással is -, de ugyancsak megjelentek a balett-színpadon. És szólni kell a már említett technikai újdonságokon, a röppenő könnyedség táncos imitációin kívüli, szakmai szempontból szintén merőben új jelenségről: a megváltozott színpadi öltözékről. Eltűnt ugyanis a paróka, az álarc, a hosszú abroncsszoknyák viseletének divatja. Megjelent a test mozgását szabadon érvényre juttató balerinaviselet: a tüllből vagy muszlinból készült tütü és a sarok nélküli, keményített orrú spicc-cipő.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások