"Az opera maga derekas munka, igen eredeti részletekkel; olasz vagy francia hang nem ütközik ki belőle, ezzel szemben uralkodó benne a magyar elem, úgy amint a népies zenében él, ami igen illik a tárgyhoz". Erkel Ferenc 1840-ben napvilágot látott, első jelentős operája megjelenésétől kezdődően gyakorta részesült az ilyen és ehhez hasonló dicsérő szavakban. A később a Zenekadémia első zeneszerzés tanárává kinevezett Robert Volkmann tömör ám annál találóbb fenti summázata kitűnően tapint rá a Báthory Mária azon értékeire, amelyek a művet a mai néző számára is figyelemre méltóvá avatják: eme "derekas" alkotásával Erkel nemcsak zenés történelmi drámáinak tekintélyes sorát nyitja meg, de az operát - tárgyának megfelelően - már ekkor magyaros zenei elemekkel gazdagítja. Ez utóbbi elsősorban a 18. század utolsó harmadában kibontakozó, majd a 19. századi magyar műzene és a belőle kibontakozó nemzeti stílus elsőszámú forrásául szolgáló verbunkos hangsúlyos jelenlétét jelenti. Egyaránt magyaros fordulatok jellemzik a szimfonikus nyitányt, és az István bevonulásakor harsogó győzelmi indulót, "melly jelenetnél meghatóbb és pompásabb" - egy korabeli kritika szerint - "színpadunkon valaha nehezen láttatott".
Sarolta(1862)
Az egy évvel a Bánk bán után elkészült és bemutatott Sarolta (1862) című vígoperát a magyar zenetörténet előszeretettel láttatja a magyar operajátszás amolyan váratlan kisiklásaként. Ha az 1848 utáni magyar opera történetét kizárólag Erkel szemüvegén át szemléljük, műfajával és cselekményszövésével a Sarolta valóban kilóg a zenés történelmi tragédiák Báthory Mária-Hunyadi László-Bánk Bán fémjelezte sorából.
A(z) Thália Színház előadása
Hozzászólások