Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) a magyar líratörténet egyik legnagyobb alakja, a magyar felvilágosodás korának legjelentősebb költője. Rövid életútja a hazai politika- és kultúrtörténet viharos, állandóan változó, sokféle igényű korára esik.
II. József birodalmat egységesítő, polgárosító, s ezzel együtt a német nyelv használatát kötelezővé tevő törekvésével szemben megindul a hazai kultúra és nyelv védelme, ám a mikéntről ádázul vitáznak a szembenálló felek. A francia felvilágosodás egymásnak is ellentmondó eszméi szellemi izgalmat váltanak ki hazánkban is, de a forradalom gyakorlatát, majd Napóleon fölléptét csak a legradikálisabbak üdvözlik. Most alakulnak a kulturális élet szervezeti keretei, de önálló egzisztenciát az irodalom művelése még nem biztosít. Ezzel a sokféle összetevővel is magyarázható, hogy Csokonai költői és eszmélkedési pályáját "az állandó újrakezdés jellemzi", s a kipróbált költői szerepek közül a gyakorlatban az alkalmi poétáé a meghatározó.
A szerző
Csokonai ösztönös tehetség és poéta doctus egyszerre. Tudatosan készül a költői pályára. Fontos tanulmányt ír a magyar nyelvű verselés lehetőségeiről, műfaji problémákat tisztáz, birtokában van az antik kultúrának, német és olasz irodalomból fordít, ismeri a világirodalom fejlődéstörténetét, kora nép- és közköltészetét.
Költői ambícióit jelzi, hogy húszéves korában megfogalmazza ars poeticáját. A vidám természetű poéta nem elsősorban költői hitvallás, hanem emberi program, melyet később így részletez: "Éljünk vidáman és minél kevesebb gonddal, mert egyszer meghalunk; ez a régi lyricusok philosophiája; ha pedig élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni és örülni másokat is, ez az egész emberiség philosophiája"
Műfaji sokszínűségét példázza, hogy ismertebb művei közt fellelhetünk hősköltemény paródiát (Békaegérharc), szatirikus drámát (A méla Tempefői), rokokó-szentimentalista stílusú műdalokat (Lilla-ciklus), kritikus hangvételű közéleti verset (Magyar! Hajnal hasad) és a preromantika előfutárait (A tihanyi ekhóhoz vagy A magánossághoz).
A darab
Csokonai ismerte Haffner Fülöp bécsi író tündérbohózatait, és az osztrák-német énekes játékok mintájára ültette át drámairodalmunkba a tündéries elemet. S noha történeti szempontból a bécsi népszínművek világával rokonítható a Karnyóné dramaturgiája, mai olvasatában a "groteszk hazai történetében talán az első nagy állomás", még inkább az első abszurd dráma. Bizarr alakok népesítik be a színpadot, az egyéni beszédmóddal megjelenített szereplők között többnyire a süketek párbeszéde folyik. A jól pergő cselekmény biztosan halad a sötét végkifejlet felé, s ezt alig oldja a kényszeredett, a műfajból következő szerencsés befejezés.
A darab jóval sikerültebb, mint az író első darabja, A méla Tempefői. Csokonai, "ez a valódi színpadot sohasem látó színpadi zseni" itt már határozott bohózatíró tehetségnek is mutatkozik. A színpad követelményeit alig ismerve teremtett egy sor humoros alakot, sikerült epizódot, bohózati helyzetet. Népies mellékalakjai - Lázár, a tótos beszédű boltos legény, Kuruzs, a rigmusgyártó ezermester, Boris, a magyar nótákat kedvelő szobalány - élénkítik az amúgy is kacagtató történetet.
A múlt század közepén a Karnyónéról egy kritikusa így írt: "... olyan modern, minden színpadi esetlenségével együtt, hogy valójában közelebb áll hozzánk, mint bármi, amit a vígjáték műfajában a következő száz év magyar irodalma létrehozni tudott."
A(z) Móricz Zsigmond Színház előadása
Hozzászólások