Keleti ihletésű, vizuális és taktilis élményt nyújtó előadás halottak napja alkalmából – egyidejűleg 4 néző részére
A szőnyeg zarándoklatra hív a sivatag belsejébe, a fekete asszonyok különleges rózsakertjének közepébe, egy lélek menyegzőjére az örökkévalósággal. Az egyidejűleg négy néző számára megtapasztalható előadás vizuális és gondolati látomásokon keresztül – képek, szövegek és érinthető díszletelemek segítségével – finoman és meditatívan vezet el egy keleti szőnyeg motívumaiból kirajzolódó valóság egyre mélyebb rétegeibe. A stációkat végigjárva személyes élményt kaphatunk egy, a keleti misztika által inspirált, művészi nyelven átszűrt és egybeszőtt beavatási útról.
A szúfi filozófiában – ami az előadást inspirálta – úgy tartják, hogy aki meghal, az esküvőt köt az örökkévalósággal. Zarándoklatunk célja pedig éppen az, hogy eljussunk egy lélek menyegzőjére az örökkévalósággal, és a megtett út alatt egy kicsit elgondolkodjunk a halál fényében az életről, újraéljük a búcsúzást egy-egy elveszített szerettünktől.
A szőnyeg egyik legfőbb különlegessége a korlátozott a nézőszám, hogy ne csak nézni, hanem tapintani is lehessen az előadás díszletelemeit, melyek akár érintésre meg is szólalhatnak. Előadásunkat tehát azoknak ajánljuk, akik érdeklődnek a keleti kultúra iránt, és akik szívesen vesznek részt egy meditatív sivatagi utazásban egy négy fős társaság szemlélődő tagjaként. Az utazás óránként indul.
„Néha megéljük a színház csodáját. Olyankor meglepetten és hálával tapasztaljuk, mekkora erő rejlik ebben a művészeti ágban, mennyi lehetőség: hogy ötletek kimeríthetetlen tárháza.
A szokatlan forma is segíthet ehhez, az interaktivitás – vagy olyan elemek bevonása, amelyek ritkák egy adott kultúrkörben, s érintkeznek más területekkel. (…) Amikor elérkezett az időnk,  megkezdődött az a vezetett, meditatív, imaginatív utazás, amely egészen bizonyosan felejthetetlen marad minden résztvevőnek. A játékra, lelkigyakorlatra, tréningre, lélekmasszázsra, spirituális szeánszra emlékeztető óra a színház – s a létezés – meglepő dimenzióira nyitotta rá (test)tudatunkat. (…) Belehelyezkedünk a térbe, s alávetettük magunkat hol a hangnak, hol a fénynek. Saját lábunk alól elmozduló fénytalpak vezetnek bennünket a folyton változó dűnéken. A multimediális varázslat következtében zuhanunk, sivatagról sivatagra járunk, pörgünk-forgunk. A puha szőnyeg, a minta- és színorgia beszippantja a résztvevőt, s hamar eloldódik külső meghatározottságaitól. Egyszer csak
megjelenik az ajtónyílásban a fekete köpenyes nő, csak a szeme látszik, nem szól, de leguggol mellénk, közel hajol, kezébe veszi kezünket, mozdulatait lekövetjük, érezzük rózsaillatát. S elindulunk a rózsakertbe. Térd- és vállmagasságban tucatnyi „rózsatő” várja, hogy gondozzuk. (…) A végére érve s a terem minden zugát bejárva áll össze: az esküvő, melyen részt veszünk, szövetségkötésünk előjátéka az örökkévalóval, a halállal. (…) Megrendülve távozunk erről a rendkívüli foglalkozásról, ahol vendégek voltunk, kitüntetettek és beavatottak. S immár azon kivételezettek közé tartozunk, akik egy néhány fős színház közönsége lehettek. Exkluzív „nézői”, inkább részesei egy vizuális-filozófiai-zenei imaginációnak.” (Gilbert Edit: Ittlétünk módozatai, art7.hu, 2018)

A(z) ÉLŐKÉP Színház előadása